TUDAT: A BELSŐ TEREMTŐ
A sejtek mágiája
| Rövid jellemzés |
Dr. Bruce Lipton bebizonyítja, hogy gondolataink átprogramozásával szervezetünkön is változtathatunk! |
Immár bizonyos, hogy gondolataink átprogramozásával szervezetünkön is változtathatunk!
Aki elolvassa ezt a könyvet, egyszer és mindenkorra megváltoztatja elképzeléseit a gondolkodás természetéről. Megdöbbentő felfedezések arról tanúskodnak, hogy gondolataink szervezetünk valamennyi sejtjére hatással vannak. A szerző – neves sejtbiológus – képekkel és mindennapi példákkal, közérthetően és szellemesen fejti ki mindezt. Eszerint nem a gének és a DNS szabályozzák az életfolyamatokat, hanem sejten kívüli tényezők. Többek között azok az erőterek, amelyeket pozitív és negatív gondolataink gerjesztenek. Ez alapvetően befolyásolja személyes életünket és az emberiség jövőjét.
Nagyszerű, mélyenszántó könyv ez, amelyet gyönyörűség olvasni. Nem kevesebbet közöl, mint a rég keresett „hiányzó láncszemet” anyag és tudat között. Valóságos enciklopédiája a legfrissebb ismereteknek, egyszerre ragyogóan okos és átláthatóan világos. E kötet lapjain olyan vadonatúj és felforgató világkép bontakozik ki, amely sarkaiból fordíthatja ki a jelenlegi tudományt.
„Az élet természetére vonatkozó felismeréseim engem is meglepetésszerűen értek. Közel két évtizeden át a biológia központi dogmáját – miszerint az életet gének szabályozzák – programoztam orvostanhallgatók agyába. Másfelől nem is voltam olyan nagyon meglepve. Ösztönösen mindig is éreztem, hogy valami nincs rendjén a genetikai determinizmussal… mindenesetre feldobott, hogy nézeteim megváltoztatásával az életemet is átformálhatom. Eltöltött a lelkesedés, amikor rájöttem, hogy a tudomány útját járva áldozatból sorsom kovácsává léphetek elő.”
Dr. Bruce Lipton
Az Élő Mátrix c. film egyik szakértője
További ezoterikus és spirituális könyvek az Édesvíz Webáruházakciós könyvajánlatainak oldalán találhatók!
Olvass bővebben a könyvről az ÉDESVÍZ MAGAZINBAN!
Tartalom
Köszönetnyilvánítás
Előszó
Bevezetés
1. fejezet A Petri-csésze tanulsága: okos sejtek és okos diákok dicsérete
2. fejezet A környezet a hibás, te butus
3. fejezet A varázslatos membrán
4. fejezet Új fizika: vessük meg lábunkat a semmiben
5. fejezet A hit biológiája
6. fejezet Növekedés és védekezés
7. fejezet Tudatos nevelés: a szülő mint génsebész
Zárszó
Lélek és tudomány
Függelék
Irodalomjegyzék
Bevezetés
A sejtek mágiája
Hétéves voltam, amikor felléptem arra a kis ládára Mrs. Novak kisdiákjaként, a második elemiben. A láda épp akkora volt, hogy elérjem a mikroszkóp okulárját. Sajnos túl közel nyomtam a szemem, hogy egy elmosódó fényfolton kívül bármit lássak. Végül lecsillapodtam annyira, hogy meghalljam tanítóm tanácsát, távolodjak el az okulártól. És akkor megtörtént a csoda, amely egész hátralévő életem folyását meghatározta. Egy papucsállatka úszott a látótérbe. Lenyűgözött a látványa. Fülemig már nem hatolt el az osztályterem lármája, ahogyan a frissen hegyezett ceruzák, az új kréták meg a műanyag Roy Rogers tolltartók illatáról sem vettem tudomást többé. Egész lényem azonosult ezzel az idegen világgal, a szemem előtt mocorgó egy szem sejttel, amely azonban izgalmasabb volt számomra, mint a speciális számítógépes effektusokat puffogtató modern mozik.
Gyermeki tudatlanságomban nem is sejtnek láttam a megfigyelt élőlényt, hanem parányi gondolkodó és érző személyiségnek. Csöppet sem éreztem céltalannak a mozgását, ehelyett úgy hittem, valamiféle küldetést teljesít. Hogy milyet, arról persze sejtelmem sem volt. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy fogja körül a papucsállatka „válla” az algás szövevényt. És miközben ezt lestem, egy állábas, nyúlványos amőba – megtermett egy jószág – is beúszott a képbe.
Ekkor azonban Glenn, az osztály réme lerántott kis lépcsőmről, s követelte, hogy engedjem oda, mert ő van soron. Ezzel vége is szakadt látogatásomnak a Liliputiak országában. Mrs. Novakot kezdtem kérlelni, hátha lépéseket tesz Glenn erőszakossága ellen, újabb nagyszerű pillanatokat szerezve nekem a csodák világában. De ebédig már csak néhány perc volt hátra, s a többi gyerek is követelte jogait. Iskola után azonnal hazaszaladtam, és izgatottan beszámoltam anyámnak nagy kalandomról. Minden gyermeki rábeszélő képességemet latba vetettem, kértem, könyörögtem, hízelegtem, hogy anyámat rábírjam, vegyen nekem egy mikroszkópot, amely előtt órákat tölthetek majd, s amely az optika csodája révén ismét elröpít az imént megismert varázslatos, új világba.
Később, a doktorimat írva már elektronmikroszkóphoz is hozzáfértem. Ennek az az előnye a közönséges fénymikroszkóppal szemben, hogy felbontóképessége ezerszer nagyobb. Olyan ez, mint ha egy huszonöt centes távcsövet – a kilátóhelyeken állítanak fel ilyeneket a turistáknak – hasonlítanánk össze a Föld körüli pályára állított Hubble-féle teleszkóppal, amely az űr titkait fürkészi. A laboratóriumok elektronmikroszkópos kamrájába úgy lépnek a leendő biológusok, mint akik beavatási szertartáson esnek át. Ehhez be kell lépni egy megvilágítatlan forgóajtón, olyanon, amely a fényképészek sötétkamráját választja el a napvilágtól.
Emlékszem, amikor először léptem a forgóajtó szuroksötét terébe. Ott álltam két világ határán, amely valóban határvonalnak bizonyult életemben a korábbi diáklét és a kutatómunka között. Az ajtón beljebb kerülve félhomályos hodályba jutottam, melyet mindössze néhány infralámpa fénye világított meg. Miközben szemem hozzászokott a sötéthez, volt időm, hogy elhűljek az elébem tornyosuló szerkezet láttán, melynek zömök krómacél felületén tompán csillantak meg a vörös fények. A vaskos elektromágneses lencsék egészen a mennyezetig felértek a terem közepén. Az oszlop alján kétoldalt nagy irányítótábla helyezkedett el, amely kapcsolóival, megvilágított mérőskáláival és színes jelzőfényeivel a Boeing 747-es repülők műszerfalára emlékeztetett. Vastag villanydrótok kígyóztak az oldalán, mint holmi növényi kacsok, s a vizes tömlők és vákuumcsövek úgy ágaztak szerteszét a talapzatról, mint egy vénséges vén tölgy gyökerei. A termet betöltötte a vákuumpumpák kattogása meg a hűtővizet keringető masinák berregése. Úgy éreztem magam, mint aki egy torpedó fedélzetére lép. Kirk kapitány viszont szemlátomást szabadságon lehetett, mivel a műszerfal előtt csupán saját oktatóim ültek, akik épp azzal foglalatoskodtak, hogy az acélcső közepén elhelyezett magas vákuumú kamrába juttassanak egy szövetmintát.
Teltek-múltak a percek, s én hasonló elfogódott áhítatot éreztem, mint másodikos koromban, mikor először láttam sejtet. Végül zöld fluoreszkáló fény gyulladt ki a foszforos képernyőn. A nagyjából harmincszoros nagyítás mellett a műanyag tárgylemezen alig lehetett kivenni a sötétre festett sejtek körvonalait. Aztán fokozatosan nőni kezdett a nagyítás. Az első lépésben százszorosára, aztán ezerszeresére, majd tízezerszeresére növekedett. A csúcsot a százezerszeres mérettartomány jelentette. Olyan volt az egész, mint a Star Trekben, csakhogy itt nem az űrbe léptünk ki, hanem egyfajta belső űrben bolyongtunk, „ahová nem ért még el utazó”. Az egyik pillanatban parányi sejtet láttam, a következőben már ugyanennek a sejtnek a belső szerkezetét.
Érthető talán, hogy megborzongtam, mikor elértük a tudomány akkori végső határait. Hát még amikor a szerkentyűt magát is irányíthattam! Kezemet a műszerfalra téve „suhantam” a sejtek vadidegen planétája felett. Oktatóm ott állt mellettem, és lelkiismeretes idegenvezetőként tolmácsolta a látottakat: „Ez itt a mitokondrium, az a Golgi-készülék, amaz a mag egy részlete, ez egy kollagén molekula, az egy riboszóma.”
Mindeközben úttörőnek éreztem magam, aki olyan területre hatol be, melyet még nem látott emberi szem. A fénymikroszkóp ahhoz segített hozzá, hogy érző lénynek, önálló személyiségnek lássam a sejteket, az elektronmikroszkóp viszont szemtől szembe állított azokkal a molekulákkal, melyek az élővilág alapvető építőkövei. Tudtam, hogy a sejtek szerkezete rejti azokat a titkokat, amelyek megfejtése megérteti velünk az élet lényegét.
Egy rövidke pillanatra kristálygömbnek képzeltem a masina képernyőjét, amelynek zöldes ragyogása megmutatja a jövőmet. Tudtam, nem lehetek más, csakis sejtbiológus, aki feltárja a sejtek szerkezetének megannyi parányi talányát. Azt is tudtam, hogy a szerkezet egyúttal az életfolyamatokra is fényt derít, hiszen idejekorán megtanultuk az egyetemen, hogy az élő szervezeteknél a szerkezet és a funkció elválaszthatatlan egymástól. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a sejtek ultrastruktúrájának ismerete viselkedésüket és ezzel a természet alapvető mibenlétét is megérteti velem. És így is történt. A doktorimra készülve, aztán végzett kutatóként, majd orvosegyetemi professzorként éjt nappallá téve kutattam a sejtek felépítését. Hiszen pontosan tudtam, hogy az életműködés titkát a szerkezet rejti.
Az „élet titkának” nyomában járva a szövetkultúrákban kitenyésztett emberi klónsejtek viselkedését vizsgáltam. Tíz évvel azután, hogy sor került „harmadik típusú találkozásomra” az elektronmikroszkóppal, a jó nevű Wisconsin Egyetem orvoskarán nyertem állandó alkalmazást. A nemzetközi tudóstársadalom megbecsülte a klónsejtekkel végzett kutatásaimat, és oktatóként sem vallottam szégyent. Most már a korábbinál is nagyobb felbontóképességű elektronmikroszkópokkal vizsgálódhattam, amelyek a CT-hez hasonló háromdimenziós képeket vetítettek elém a molekulákról, az élet építőköveiről. Noha eszközeim fejlettebbek lettek, a szemléletem egy jottányit sem változott. Megőriztem hétéves kori meggyőződésemet, hogy a sejtek, melyeket tanulmányozok, valamiféle célt hordoznak magukban.
Sajnos a saját életemet ezzel szemben céltalannak éreztem. Nem hittem Istenben, bár be kell vallanom, egy ízben felderengett előttem egy igen-igen rosszindulatú, kaján humorú, felsőbbrendű lény képzete. Végül is hagyományos képzésben részesült biológus voltam, aki szerint fölösleges Isten létét firtatni, s aki úgy véli, az életet a vakvéletlen mozgatja, akár a kártyánál vagy holmi genetikai kockavetésnél. Hiszen szakmánk jelszava Darwin óta a következő volt: „Isten? Nincs szükségünk semmiféle istenverte Istenre!”
Pedig Darwin nem is tagadta Isten létezését. Ő egyszerűen csak azt feltételezte, hogy a véletlen és nem az isteni gondviselés felelős a földi élet alakulásáért. 1859-ben megjelent könyvében – mely A fajok eredete címet viseli – kimondta, hogy az egyedi jellemvonásokat a szülők örökítik utódaikra. Azt is felvetette, hogy öröklött tulajdonságok határozzák meg az egyed életútját. Ez a feltevés elég volt ahhoz, hogy a biológusok ízekre szedjék az élőlényeket, leássanak a molekuláris alapokig, s itt kutassák az életet szabályozó öröklődés törvényeit.
E kutatás fél évszázada érkezett fordulópontjához, amikor James Watson és Francis Crick leírta a DNS kettős spiráljának szerkezetét és működését. Íme, a tudósok végre kezükben tudhatták az „örökítőanyagot” s vele együtt azokat az öröklődésért felelő szabályozókat, amelyekről Darwin is beszélt a 19. században. A bulvárlapok ujjongva üdvözölték a gén-sebészet szép új világát, amely formatervezett csecsemőket és csodálatos gyógyulásokat ígért. Máig magam előtt látom, mekkora betűkkel töltötték meg a böhöm nagy szalagcímek az újságok első oldalát 1953 ama emlékezetes napján: „Felfedezték az élet titkát” – harsogták.
És nem csak a bulvársajtót ragadta magával a lelkesedés, de a biológusokat is. Mostantól a molekuláris biológusok alapvető tantételévé lett, hogy a DNS szabályozza az életet. A régóta húzódó vitában, mely az öröklődés és a nevelés elsőbbségéről folyt, a mérleg nyelve határozottan az öröklődés irányában billent el. Eleinte csak arról volt szó, hogy a DNS fizikai felépítésünket határozza meg, később azonban már az érzelmek és viselkedés szabályozójaként is emlegették. Aki például sérült boldogság-génnel születik, az egy életre elkötelezte magát a boldogtalanság mellett.
Magam is úgy gondoltam, hogy engem is ilyen balszerencsés mutációval vert meg a végzet, mert az idő tájt sorra kaptam az érzelmi pofonokat. Apám akkoriban halt meg, miután hosszú küzdelmet vívott a rákkal. Én gondoztam, s négy hónapot töltöttem azzal, hogy három–négy naponként oda-vissza röpködtem Wisconsin meg New York között. Ha nem időztem éppen apám halálos ágyánál, a kutatásaimat folytattam, tanítottam vagy a Nemzeti Egészségügyi Intézet által adományozott ösztöndíjam megújítását intéztem.
Tovább növelte stressz-szintemet, hogy a kellős közepén tartottam egy érzelmileg roppant megterhelő válásnak. Pénztartalékaim rohamosan apadtak, miközben etetni és ruházni próbáltam új „családomat”, az igazságszolgáltatást. Kis híján hajléktalanná váltam, s a szó szoros értelmében a bőröndömből éltem egy „kertvárosi” apartmanházban, amely maga volt a pokol. A legtöbb szomszédomnak lakókocsi volt az otthona. Volt miért tartanom tőlük, mert odaköltözésem első hetében betörtek hozzám, és elvitték az új sztereo-készülékemet. Egy hétre rá a 180 cm magas, 90 cm széles Bubba kopogtatott az ajtómon. Egyik kezében sörösflaskát szorongatott, a másikban egy szög voilt, mellyel a fogát piszkálta, és azt tudakolta, tettem-e lépéseket a magnóm visszaszerzésére.
A mélyponton áthajítottam a telefont irodám üvegajtaján, ripityára törve a „Dr. Bruce H. Lipton, az anatómia segédprofesszora, Wisconsin Egyetem orvoskara” feliratot, miközben azt rikoltoztam: „Hogyan szabadulhatnék innen!” Azért roppantam össze, mert egy bank udvariasan, ám sziklaszilárdan visszautasította lakáshitel iránti kérelmemet. Olyan volt ez, mint a Becéző szavak egyik jelenete, ahol Debra Winger így beszél férje lakáshitel iránti reményeiről: „Már most sem tudjuk kifizetni a számláinkat. Ha megkapjuk a hitelt, soha nem lesz pénzünk!”
