PANASZMENTES VILÁG

Tartalom

Köszönetnyilvánítás
Bevezetés

Első rész – A tudattalan hozzá nem értés
1. fejezet – Panaszkodom, tehát vagyok
2. fejezet– A panaszkodás és az egészség
Második rész – A tudatos hozzá nem értés
3. fejezet – A panaszkodás és a kapcsolatok
4. fejezet – Felébredés
Harmadik rész – A tudatos hozzáértés
5. fejezet – A csend és a panasz nyelve
6. fejezet – Kritizálók és támogatók
Negyedik rész – A tudattalan hozzáértés
7. fejezet – A tökéletes tudás
8. fejezet – A 21 napos próba bajnokai
Befejezés


Bevezetés

Ha valami nem tetszik, változtasd meg.
Ha nem tudod megváltoztatni, változtass a hozzáállásodon.
De ne panaszkodj.
Maya Angelou

Kezedben tartod életed megváltoztatásának titkát. Nagy szavak? Igen, de sok-sok embernél láttam már a működésüket. Olvastam az e-mailjeiket, a leveleiket, és beszéltem velük telefonon. Ezek az emberek egyszerű módszert alkalmaztak: egy lila színű szilikon karkötőt húztak a csuklójukra, és addig rakosgatták egyik karjukról a másikra, amíg végül sikerült kibírniuk 21 egymást követő napot panaszkodás, kritizálás és pletykálás nélkül. Ily módon egy új szokást tettek magukévá. Azzal, hogy elkezdtek tudatosan figyelni a szavaikra, vagyis megváltoztatták azokat – megváltoztak a gondolataik is, és életüket tudatos terv szerint kezdték élni. Hozzád hasonló emberek számoltak be arról, hogy fájdalmaik megszűntek, kapcsolataik megjavultak, karrierjükben előreléptek, és általában véve boldogabb emberekké váltak.


Emberi hangok
Másodikos vagyok a nebraskai Omaha egyik középiskolájában. Tegnap lövés dördült az iskolánkban. Néhány tanuló, köztük én is, szeretnénk kipróbálni a 21 napos panaszmentes módszert. Tudna küldeni nekünk öt karkötőt?
– Név a szerkesztőségben


Ismerek egy férfit, akit krónikus fejfájás gyötört. Minden este, amikor hazaért a munkából, elpanaszolta a feleségének, mennyit fáj a feje. Mivel ráébredt, hogy hiába mesél a feleségének a fejfájásáról, attól az még nem lesz ritkább vagy kevésbé súlyos, elhatározta, hogy nem beszél többet róla, és nem fog többet panaszkodni.
A férfit Tom Alyeának hívják. Fejfájásai megszűntek, és ma már ő a Panaszmentes Világ elnevezésű programunk vezető koordinátora, a projektet elősegítő több tucat önkéntes egyike.
Kevesebb fájdalom, jobb egészség, kielégítő kapcsolatok, jobb állás, derűsebb és örömtelibb élet… Jól hangzik, nem igaz? És ez nem csupán lehetőség, hanem várhatóan be is következik. Nem könnyű rövid idő alatt tudatosan újraformázni agyunk merevlemezét, de most azonnal elkezdheted, és kis idő múlva – ami így is, úgy is eltelik – azt az életet élheted, amiről eddig csak álmodni mertél.
Lila karkötőt a weboldalunkról rendelhetsz, amelynek címe www.AComplaintFreeWorld.org. A karkötőt ingyen küldjük (a programot kizárólag adományokból finanszírozzuk, és te is adományozhatsz, ha szeretnél). Így használd:

1. Kezdd el hordani a karkötőt valamelyik csuklódon.
2. Ha észreveszed, hogy panaszkodsz, pletykálsz vagy kritizálsz valakit, tedd át a másik csuklódra, és kezdd elölről.
3. Ha látod, hogy valaki, aki ilyen karkötőt visel, panaszkodik, figyelmeztetheted, hogy tegye át a karkötőt a másik csuklójára, DE ha így döntesz, először neked kell átraknod a karkötőd, hiszen te is panaszkodsz arra, hogy ő panaszkodik!
4. Tarts ki! Több hónapra is szükség lehet, hogy a 21 napot egyvégtében meg tudd csinálni. Általában négy-nyolc hónap kell hozzá.

És nyugalom! Csak a szóban is kimondott panaszkodás, kritizálás és pletykálás tilos. Ha kicsúszik a szádon, megbuktál, kezdd újra. De gondolatban vétkezni megengedett. Igaz viszont, hogy ahogy egyre előbbre haladsz, rendszerint a panaszos gondolatok is eltűnnek.
Kezdd el most azonnal! Nem kell megvárnod, amíg a lila karkötőd megérkezik. Húzz egy hajgumit a csuklódra; tegyél egy kavicsot vagy pénzérmét az egyik zsebedbe; helyezz egy levélnehezéket az asztalod egyik oldalára, vagy találj ki bármi mást, ami segít figyelni önmagad. Tedd meg most azonnal! Aztán amikor rajtakapod magad, hogy panaszkodsz, kritizálsz vagy pletykálsz, rakd át a kiválasztott tárgyat máshová. Rakd a hajgumit a másik csuklódra, tedd át az érmét a másik zsebedbe, vagy húzd át a levélnehezéket az asztal másik oldalára. Fontos, hogy átrakd a tárgyat. A mozgatás az, ami nyomot hagy majd az elmédben, és tudatosítja a viselkedésedet. Minden alkalommal így kell majd eljárnod.
Észrevetted az előző bekezdés kulcsszavát? Azt mondtam, AMIKOR rajtakapod magad, hogy panaszkodsz, nem azt, hogy HA. A panaszkodás járványszerűen terjed a világban, úgyhogy ne lepődj meg, ha azt látod, hogy jóval többet morogsz, mint hitted volna.
Ebből a könyvből megtanulhatod, mi is a panaszkodás, miért panaszkodunk, milyen pozitívumokat várunk el a panaszkodástól, hogyan rombolja a panaszkodás az életünket, és hogyan vehetjük rá környezetünket, hogy hagyja abba. Megtanulod, hogyan töröld ki lépésről lépésre ezt a mérgező viselkedésmódot az életedből. Ha kitartasz, meglátod, nem csupán te hagyod abba a panaszkodást, de a környezeted is.
Nemrégiben egy barátommal teniszeztem. Két játszma között éppen kipihegtük magunkat, amikor megkérdezte:
– Na, és hány lila karkötőt küldtél már ki?
– Úgy 125 ezret – válaszoltam, és hozzátettem: – Eddig.
Ivott egy korty vizet, hogy ezt meg tudja emészteni, és azt mondta:
– 125 ezer… az több, mint egy nagyobbacska amerikai város lakossága.
– Igen – feleltem, miközben még mindig nem értettem teljesen a dogot.
– És mióta csinálod? – kérdezte.
– Hét hónapja – válaszoltam.
– 125 ezer karkötő hét hónap alatt? – ismételte, és kétkedően rázta a fejét.
Megigazította a fejpántját, és visszarakta a szemüvegét, hogy megkezdjük az aznapi utolsó játszmát.
– Szerinted hányszor panaszkodik egy ember egy nap? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem. – Amikor én próbáltam először 21 napot végigélni panaszkodás nélkül, naponta kábé hússzor cserélgettem a karkötőmet.
Felállt, jelezve, hogy készen áll a játékra. Az ütőjével suhintott párat a levegőbe, hogy megmozgassa a vállait, és azt mondta:
– Számold csak ki!
Azt hittem, rosszul számoltam ki az előző játszma eredményét, és megkérdeztem:
– Mit számoljak ki?
– Ha fogsz 125 ezer karkötőt – mondta –, és beszorzod napi húsz panasszal, havonta harmincszor, szorozva hét hónappal… hát az… az marha sok! Gondold el, hány panaszra NEM került sor, mióta ez elkezdődött.
Egy pillanatig csak álltam ott elgondolkodva, aztán visszasétáltam a pályára. Ő is a helyére ment, és szervált egyet a híres ászai közül. Én még mindig azon gondolkodtam, amit mondott, ezért elszúrtam a labdát. Nem tudtam figyelni a játékra, így végül ő nyert. Tényleg, mennyi panasznak, kritizálásnak és pletykának vette elejét ez az egyszerű kis ötlet?
A találmányomnak láthatóan megvolt a hatása, és egyre csak terjedt. A templom, ahol szolgálok, hetente átlag hétezer kérést kapott lila karkötőre. A világ nyolcvan országába szállítottunk belőlük. A mappa, amelyben az irodavezető gyűjtötte a beérkező leveleket, minden héten két centi vastaggá duzzadt. Iskolai tanárok arról számoltak be, hogy ha arra buzdítják a tanulókat, hogy tudatosan figyeljenek a panaszkodásukra, megváltozik az egész osztály. Különféle egyházak tették magukévá az ötletet, nemcsak azzal, hogy „panaszmentes” karkötőket osztottak, de szerda esténként panaszmentes különórákat tartottak, és a vasárnapi iskola tanmenetébe is beemelték a panaszmentes gondolkodást. Olyan emberek vállalták, hogy kitörlik az életükből a panaszt, akiket magány, szegénység, halálos betegség, létszámleépítés vagy éppen természeti katasztrófák fenyegettek.
A dolog saját életet kezdett élni, és izgalmas volt a részesének lenni.

2006-ban elhatároztam, hogy nyári könyvklubot szervezek a templomunkban. Mindenkivel ugyanazt a könyvet terveztük elolvastatni, hogy majd órákat és vitákat tartsunk róla.
A könyv kiválasztásakor azt a kérdést tettük fel: mire van leginkább szükségük az embereknek? A legsúlyosabb problémának a pénzhiány tűnt. Párok és egyedülállók egyaránt azzal keresnek meg, hogy el vannak adósodva, bizonytalanná vált a munkahelyük, és pénzügyi zavarokkal küzdenek. Miután számos könyvet megnéztünk a témában, Edwene Gaines The Four Spiritual Laws of Prosperity című könyvére esett a választásunk. Ez a könyv világos, rövid, hatásos és mérhető dolgokat ajánl ahhoz, hogy hogyan kezdjünk gazdag életet élni. Száznál is többen vették meg a könyvet, én pedig az órák mellett öthetes sorozatot is terveztem, hogy mélyebben beleáshassuk magunkat a témába, és hogy megoszthassuk egymással a kérdéseinket, ötleteinket és gondolatainkat.
A sorozat második hetében a dolgozószobámban készültem az órámra, amikor egyszer csak kitaláltam valamit. Felhívtam Marcia Dale-t, az irodavezetőt.
Elmondtam neki az ötletemet. Türelmesen végighallgatott, aztán felsóhajtott, és azt kérdezte:
– Megint egy vasárnapi csecsebecse?
Marcia úgy csinált, mint aki el van keseredve, de az az igazság, hogy imádja, amikor apró dolgokat osztunk szét az órákon és az istentiszteleteken. Osztogattunk már mágneseket, könyvjelzőket, képkereteket, tollakat és egyéb miegymásokat, ami segíti és megerősíti azt, amit tanulunk. A „csecsebecsék”, ahogyan Marcia hívja őket, vizuális memóriafogasként szolgálnak jóval azután is, hogy az órának vége.
– De miért éppen gumikarkötők? – kérdezte.
Elmagyaráztam, hogy Gaines könyve – sok másikhoz hasonlóan – arra hívja fel a figyelmet, hogy arra kell koncentrálnunk, amit el szeretnénk érni az életben, nem pedig arra, amit el akarunk kerülni.
– Vigyázz, mire vágysz, mert a végén teljesül – visszhangozta Marcia azt, amit több százszor hallott.
– Pontosan – feleltem. – És ha panaszkodsz, pont arra koncentrálsz, amit el akarsz kerülni. Ha panaszkodsz, arról beszélsz, ami rossz, márpedig amire rákoncentrálunk, elterebélyesedik. Tehát azt kellene elérnünk, hogy az emberek kitöröljék a panaszkodást az életükből, és ehhez kitűnő segítség lesz a karkötő.
– Még mindig nem értem, mi lesz a gumikarkötő szerepe – mondta Marcia bizonytalanul.
– Mindenki kap egy karkötőt, tudod, mint amilyenek a LIVESTRONG karkötők, amiket a Lance Armstrong Alapítvány osztogat, hogy pénzt gyűjtsenek. Csak a miénk más színű lesz – mondtam. – Vagy húsz évvel ezelőtt olvastam egy könyvben, hogy egy tojás 21 nap alatt kel ki, és furcsa módon az is 21 napig tart, amíg egy tevékenység szokássá válik. Azzal a kihívással állunk majd az emberek elé, hogy tegyék fel a karkötőt valamelyik csuklójukra, és próbáljanak meg 21 napig nem panaszkodni. Ha azon kapják magukat, hogy panaszkodnak, tegyék át a karkötőt a másik csuklójukra, és kezdjék elölről.
– Óóó… elég nehéznek tűnik – állapította meg Marcia. Aztán, kiskaput keresve, azt kérdezte: – Ha panaszkodnak, kezdhetik elölről másnap, és a nap hátralévő részében még jól kipanaszkodhatják magukat?
– Nem – mondtam. – Azonnal át kell rakniuk a karkötőt, és rögtön újrakezdeni. Az a lényeg, hogy tudatosítsuk, hogy mikor panaszkodunk, így legközelebb talán észrevesszük magunkat, mielőtt megtörténne.
Egy pillanatig csend volt a telefonban.
– Marcia? – szóltam bele, hátha megszakadt a vonal.
– Itt vagyok – mondta fakó hangon. – Csak azt nem tudom, hogy képesek-e rá az emberek… sőt, azt se tudom, én képes vagyok-e rá!
– Én se – feleltem. – Próbáljuk meg!
– Rendben – mondta bánatosan. – Felhívok valami csecsbecse-árust, és meglátom, találok-e valamit. A karkötő színére van valami ötleted?
Egy pillanatig gondolkodtam.
– Nincs… és neked? – kérdeztem.
– Mit szólsz a lilához? – kérdezte. – Ízléses, és sokan ezt tartják a változás színének. Ráadásul sárga, narancssárga és rózsaszín karkötőket mindenütt látni, de lilát sehol.
– Jól hangzik – mondtam.
Marcia talált egy céget, akik lila karkötőket árultak, belenyomott SPIRIT felirattal, és rendeltünk is belőlük ötszázat, kétszer annyit, mint amennyire szükségünk lett volna – ilyen keveset tudtunk akkor még. Amikor Marcia beszámolt a karkötőkről, azt kérdeztem:
– Miért „spirit”, azaz szellem?
– Azt hiszem, arra utal, hogy „csapatszellem” – mondta. – Mindenféle színben árulják, és ha a csapatodnak narancssárga a színe, akkor narancssárga karkötőt veszel, ha meg piros, akkor pirosat.
– Aha – mondtam. – Olyan nincs, amin olyasmi áll, hogy „nem panaszkodom” vagy valami hasonló?
– De, lehetne ilyet rendelni, de abból ötszáz darabra nem futná a pénzünkből. Különben is, ez csak afféle csecsebecse, amit a legtöbben azonnal a fiók mélyére dobnak, amint hazaérnek.
– Hogyan magyarázzam el az embereknek, miért az van rájuk írva, hogy „szellem”? – gondolkodtam hangosan.
– Mondd azt nekik, hogy azt jelenti: „a változás szelleme” – válaszolta Marcia.
A következő vasárnap csak mintegy kétszázötven karkötőt osztottunk szét, de az istentisztelet után a teljes ötszázas készletünk kimerült, mert mindenki akart még egyet a kollégáinak, az osztálytársainak, a barátainak, a csapat- vagy csoporttársainak. Aznap nemcsak azt magyaráztam el, hogyan viseljék a karkötőt, de arról is beszéltem, milyen lenne a világ a panaszkodás környezetszennyező hatása nélkül. Éreztem, hogy a teremben izgatottság keveredik felindultsággal. Elmondtam az összegyűlteknek, hogy én is vállalom a kihívást, és bármeddig is tartson, végigküzdök 21 napot panaszkodás nélkül.
– Huszonegy egymást követő nap – erősítettem meg. – Panaszkodás, kritizálás és pletyka nélkül. Csatlakozzatok hozzám! Akár három hónapig tart, akár három évig, az életetek jelentősen javulni fog. Ha a sok cserélgetésben elvásik a karkötőtök, adunk helyette újat. Ne adjátok fel!
Panaszkodni annyi, mint olyan dolgokról beszélni, amiket nem akarunk, ahelyett hogy olyan dolgokról beszélnénk, amiket akarunk. Amikor panaszkodunk, a szavak segítségével azokra a dolgokra összpontosítunk, amik másmilyenek, mint amilyenek szeretnénk, ha lennének. Az életünket a gondolataink teremtik, és a szavaink mutatják meg, mit gondolunk. Hadd ismételjem meg, ha esetleg semmi nem marad meg benned ebből a könyvből, legalább ez vésődjön be: AZ ÉLETÜNKET A GONDOLATAINK TEREMTIK, ÉS A SZAVAINK MUTATJÁK MEG, MIT GONDOLUNK.
Másképpen fogalmazva: a szavaid elárulják a gondolataidat.
Mindannyian szüntelenül teremtjük az életünket. A nehézség abban rejlik, hogy a paripát megzabolázzuk és odavezessük, ahová menni akarunk, nem pedig oda, ahová nem akarunk. Az életed egy film, amelynek szerzője, rendezője, producere és főszereplője – igen, kitaláltad – TE MAGAD vagy! Amikor Earl Nightingale-t, a 20. század nagy filozófusát és motiváló mesterét azokról kérdezték, akik önerőből lettek milliomosok, azt felelte: „Mindenki önerőből lett az, aki, de ezt csak a sikeresek ismerik el.”
Minden pillanatban a saját életedet teremted újjá, mégpedig azokkal a gondolatokkal, amelyeknek a legtöbb figyelmet szenteled. Manapság az emberek egyre inkább tudatára ébrednek ennek, és ez azt a változást jelzi, hogy egyre tudatosabban viszonyulunk a világhoz. Kollektív tudatunk kezdi megérteni, hogy életünk, társadalmunk, politikai helyzetünk, egészségünk és tulajdonképpen a világ állapota nem más, mint gondolataink kivetülése és az általuk véghezvitt tettek következménye.
Ez az ötlet minden, csak nem új. És úgy tűnik, ez a gondolat ma kezdi elérni a kritikus tömeget, de nagy filozófusok és tanítók ezrei árulták már el a „titkot” az elmúlt évezredekben:

Legyen néked a te hited szerint.
– Máté evangéliuma 8:13

Az ember élete az, amivé gondolatai alakítják.
– Marcus Aurelius

A gondolataink formálnak bennünket; azzá válunk, amit gondolunk.
– Buddha

Változtasd meg a gondolkodásod, és megváltozik a világ.
– Norman Vincent Peale

Ma ott vagy, ahová gondolataid hoztak; holnap ott leszel, ahová gondolatait vinni fognak.
– James Allen

Azzá válunk, amire gondolunk.
– Earl Nightingale

Erkölcsi fejlődésünk legmagasabb foka, amikor ráébredünk, hogy uralnunk kell a gondolatainkat.
– Charles Darwin

Hogyan lehetünk sorsunk urai, lelkünk kapitányai? Úgy, hogy hatalmunkban áll uralni a gondolatainkat.
– Alfred A. Montapert

Szavaink mutatják meg, mit gondolunk, és az életünket a gondolataink teremtik. Az emberek a beállítottságukat tekintve egy széles pozitív–negatív skálán helyezkednek el. Én személyesen még soha nem találkoztam senkivel, aki magát negatívnak tartotta volna. Olyat sem ismertem, aki igazán jól észleli a határvonalat a destruktív és a konstruktív gondolatok között. Szavaik árulkodóak lehetnek mások számára, de ők meg se hallják őket. Lehet, hogy egyfolytában panaszkodnak – én is ilyen voltam –, de a legtöbben, köztük én is, azt gondolják magukról, hogy pozitív, vidám, optimista és bizakodó személyiségek.
Nagyon fontos, hogy uraljuk az elménket, ha újra akarjuk teremteni az életünket. A lila panaszmentes karkötők segítenek, hogy megítéljük, hol helyezkedünk el a pozitív–negatív skálán. És amikor majd rakosgatjuk a karkötőt egyik csuklónkról a másikra újra meg újra, időről időre valóban elkezdünk odafigyelni a szavainkra. Ha odafigyelünk a szavainkra, elkezdjük figyelni a gondolatainkat. Ha figyeljük a gondolatainkat, meg tudjuk változtatni életünket, és végső soron azzá formáljuk, amivé csak akarjuk. A lila karkötők segítenek csapdát állítani saját negatív gondolatainknak, így el tudjuk kapni őket; és ha elengedjük őket, soha nem fognak visszatérni.
Azon a júliusi vasárnapon, 2006-ban, miután kiosztottuk az első lila karkötőket a gyülekezetnek, és arra ösztönöztük őket, hogy próbáljanak végigcsinálni 21 egymást követő napot panaszkodás nélkül, ezt a történetet meséltem el:
– Amikor kisfiú voltam, gyakran álldogáltam a tóparton, és köveket dobáltam a vízbe, amilyen messzire csak tudtam. A csobbanás után azt figyeltem, ahogy a becsapódás keltette gyűrűk addig nőnek minden irányban, amíg mindenhol elérik a meder partját. Ha összefogunk, mi is kelthetünk ilyen gyűrűt itt és most, ebben a gyülekezetben. Olyan dolgot kezdhetünk el, ami eléri és megváltoztatja az egész világot.
A kezdeti bátortalan energiák lelkesedésbe csaptak át.
– Adjunk ingyen ilyen lila karkötőt mindenkinek, aki csak szeretne – mondtam. – Ha összefogunk, a missouri Kansas City lesz az Egyesült Államok első „panaszmentes” városa! – Majd hozzátettem: – Ha azt nézzük, hogy a baseballcsapatunk hogyan szerepelt ebben az idényben, akkor még jó hosszú út áll előttünk.
A teremre csend borult. Észrevettem, hogy amit mondtam, panaszkodás volt, ezért áttettem a karkötőmet a jobb csuklómról a balra – most először, de messze nem utoljára.
A gyülekezetünkben kezdett elterjedni a lila karkötők híre. Rendeltünk még ötszázat, de ezek már azelőtt elfogytak, hogy megérkeztek volna – annyian kértek belőlük. Gondoltuk, rendelünk még ezret, de aggódni kezdtünk, mi lesz, ha sok megmarad belőlük. Végül megrendeltük az ezret, és ezeket is előre lefoglalták. A kérelmek úgy érkeztek, mint a szemerkélő eső, amiből először zápor lett, aztán zivatar, végül özönvíz.
Nyilvánvalóvá vált, hogy valami fontos kezd kibontakozni, ezért felhívtam a Kansas City Start, hátha érdekel valakit az újságnál egy ilyen sztori. Helen Grayhez irányítottak. Írtam neki egy e-mailt, amelyben beszámoltam a történtekről.
Miközben küldözgettük a karkötőket, személyesen is megtapasztaltam, milyen nehéz is megváltozni. Az első nap elfáradt a kezem, annyit kellett egyik csuklómról a másikra rakni a karkötőt. Fel kellett ismernem, hogy egyfolytában panaszkodom. Ki akartam szállni az egészből, de a templomban mindenki engem figyelt. Az első hét után az egyéni rekordom az volt, hogy egy nap csak ötször kellett átraknom a karkötőt. Másnap ugyan visszaestem tizenkettőre, de tovább dolgoztam. Sose tartottam magam panaszkodós típusnak, és egyszer csak rá kellett jönnöm, hogy az vagyok. Miközben azon igyekeztem, hogy ne panaszkodjak, kritizáljak vagy pletykáljak, egyszerre voltam bátortalan és boldog, hogy Helen Gray nem keresett meg. Bár jó ötletnek tartottam ezt a kísérletet, úgy éreztem, nem nyújtok valami nagy teljesítményt, és nem szívesen mondtam volna a riporternek: „Igen, én vagyok az a lelkész, aki erre buzdította az embereket. És hogyan haladok? Nos, kétheti kemény próbálkozás után már majdnem sikerült végigcsinálnom hat órát.”
De kitartottam. Végül, majdnem egy hónap múlva, már három napnál jártam. A gyülekezet minden vasárnap azt figyelte, melyik csuklómon van a karkötő. Láttam, hogy volt, aki már nem hordja a karkötőjét. De sokan kitartottak. Ez óriási erőt adott. Végül azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szeptember 31-ig sikerül végigcsinálnom 21 egymást követő napot panaszkodás nélkül. Ezt leírtam, és minden reggel és este háromszor elolvastam. Lassan kezdtem előrelépni.
Azt vettem észre, hogy bizonyos emberek társaságában nagyon könnyen megy a dolog, mások közelében viszont nem annyira. Szomorúan állapítottam meg, hogy pár jó barátommal arról szól a kapcsolatunk, hogy bármiről is beszélgetünk, elégedetlenkedünk. Elkezdtem kerülni őket. Először bűntudatom volt, de ránéztem a karkötőmre, és nem engedtem. De ami még fontosabb, kezdtem boldogabbnak érezni magam.
Több mint egy hónap múlva Helen Gray a Kansas City Startól válaszolt az e-mailemre, és azt írta, hogy szabadságon volt, de az ötletet érdekesnek tartja, és szívesen írna cikket a panaszmentes karkötőkről. Miközben készült a cikkre, sikerült végre megcsinálnom a 21 napot. Amikor az első cikke megjelent, én voltam az egyetlen a világon, akinek sikerült.
Közben ismét megerősítettük az egyházi fórumon, hogy mindenkinek ingyen adunk karkötőt, aki kér belőlük. Egyetértettünk abban, hogy „segíthetünk, hogy a világ tudatosabbá váljon”. Fogalmunk sem volt róla, hogy a többi újság átveszi a Kansas City Star sztoriját, és néhány héten belül kilencezer lila karkötőt kérnek tőlünk. Megvettük az összes lila karkötőt, amije csak volt a gyártónak, és még többet rendeltünk. Önkéntesek jelentkeztek, és megoldották, hogy közvetlenül a weboldalunkról is lehessen rendelni, ahol rögtön el is készültek a címkék, amiket fel kellett ragasztani a kiszállítandó csomagokra. Megszereztük a TheComnplaintFreeChurch.org domain nevet, majd egyre több újság vette át a sztorit, később pedig tévéadók is követték őket.
A mozgalom kezdte kinőni a Kansas City-i templomunkat. Egy katolikus egyházmegye kétezer karkötőt kért templomaik és iskoláik számára. Olyan távoli helyekről is kaptunk megrendeléseket, mint Ausztrália, Belgium vagy Dél-Afrika. A program világméretű jelenséggé kezdett válni. Mivel ez a „vízgyűrű a tóban” lassan kezdett kiterjedni az egész bolygóra, megvásároltuk az AComplaintFreeWorld.org webcímet is.
Idővel adatrögzítő, kivitelező, beszerző és szállítórészlegeket hoztunk létre, amelyek mindegyikében önkéntesek dolgoztak.
Több mint száz újságcikk, a Today Show és az országos nyilvánosságot jelentő Oprah Winfrey Show után mozgalmunk már milliós nagyságrendű, és gyors ütemben terjed az egész világon! Amikor egy társproducer az Oprah Winfrey Show előtt megkérdezett, hogy mi a célom ezzel az egésszel, azt feleltem:
– Hogy megváltoztassuk a világ tudatát.
Mosolyogva rám nézett, és azt mondta:
– Ez elég nagy álom, nem gondolja?
Visszamosolyogtam, és azt feleltem:
– Számolja ki.
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint ötmillió karkötőt rendeltek tőlünk a világ mintegy nyolcvan országából, és naponta mintegy ezer új megrendelést kapunk. Egy átlagos embernek öt-hét hónapig tart kibírni a 21 napot. Szorozzuk csak be a karkötők számát annyival, ahányszor a legtöbb ember panaszkodik, és a világ máris új tudatosságra kezd ébredni.
Máris hány panasz nem született meg ennek az egyszerű ötletnek az eredményeképpen? Mennyivel pozitívabbak ma otthonaink, munkahelyeink, templomaink, sportcsapataink, kórházaink, börtöneink, a rendőrség, a tűzoltóság, a klinikák, a katonaság és az állami szervek, mint néhány hónappal ezelőtt? A világ minden szegletében vannak a fent említettek közül, akik viselik a lila karkötőt, és kitartóan küzdenek, hogy a pozitív dolgokat öntsék szavakba.
Megváltoztatni a világot? Éppen az történik.
Két dologban a legtöbb ember egyetért:

1. A világban túl sok a panaszkodás.
2. A világ nem olyan, mint amilyennek szeretnénk.

Szerintem a kettő között kapcsolat van. Arra összpontosítunk, ami rossz, ahelyett hogy egy egészséges, boldog és kiegyensúlyozott világra fókuszálnánk. És most már te is részese vagy ennek. Nem véletlen, hogy kezedbe vetted ezt a könyvet. Válaszoltál lelked szavára, és mostantól nem a probléma, hanem a megoldás része vagy. Már annyival is tudsz változtatni a világon, ha a pozitív változás egyik példája leszel. Ha elfogadod ezt a kihívást, és kitartasz mellette, bármeddig tartson is elérni a sikert, gyermekeid szebb jövőjéhez építed az utat. Gyógyító sejt lehetsz az emberiség testében.
A múltkor a Kansas City Royals baseballmeccsén voltam, ahol páran azon erőlködtek, hogy meghullámoztassák a tömeget a stadionban. A hullám nagy lelkesedéssel indult, ahogyan a nézők nagy ujjongással, karjukat feltartva felugrottak, és egy ideig szépen haladt, de az egyik tribünnél megállt. A szurkolók abban a tribünben valami miatt nem akartak hullámozni, ezért a kezdeményezés elhalt.
Az emberiség tudatosságformáló hulláma most elérkezett hozzád. Te tarthatod mozgásban. Segíthetsz a panaszmentes világ megteremtésében. Tedd meg a körülötted élők érdekében. Tedd meg az országodért. Tedd meg azért, mert ez a világbékéhez vezető út egyik első lépése. Tedd meg a gyerekeidért és az ő leendő gyerekeikért. De elsősorban magadért!
Magamért csináljam? Nem önző dolog ez? Nem! Semmi rossz sincs abban, ha valamit azért teszel, mert hasznod származik belőle. Ahogyan boldogabb emberré válsz, veled együtt nőni fog a boldogság az egész világon; világosságot gyújtasz, és elűzöd a sötétség árnyait. Optimizmust és reményt fogsz árasztani, ami a hozzád hasonlókban visszhangra talál. Mindenki számára megteremted a boldogabb jövőbe vetett hit hálóját.
Margaret Mead antropológus írta egyszer, hogy: „Sose kételkedjünk abban, hogy gondolkodó, elkötelezett egyének egy kis csoportja meg tudja változtatni a világot. Igazából eddig másnak nem is sikerült.”
A hullám folytatódik.
Ja, és az utóirat: Marcia megcsinálta!