OMYNO
A visszatérés képlete
| Rövid jellemzés |
A kód csak a tiéd! Vedd kezedbe az élet megoldóképletét! |
A születésnapod csupán egy dátumnak tűnik. Pedig a nap, amikor születtél, talán jóval több ennél. Kód, amellyel meg tudod változtatni az életed. Kód, amelyet ha jól használunk, meg tudjuk változatni a világot, amelyben élünk.
Salinger Richárd új regénye egészen más irányból közelít a misztikus témákhoz, mint amit eddig megszoktunk. Rengeteg humorral, szeretettel és iróniával tárja elénk, hogy mi az Omyno, és mi az az ősi, rejtélyes képlet, amely felkavarja az indulatokat, abban a pillanatban, amikor megismerik.
Az Omyno végtelen lehetőséget jelent mindenki számára. Omyno-kódja pedig mindenkinek van, akár tudomást vesz róla, akár nem.
„Sokan gondolják majd, hogy ez az energia hatalom mások felett, pedig éppen ellenkezőleg, azért kapjátok meg a kódot, hogy újra egyenlők lehessetek. Akik attól félnek, hogy nevetségessé teszik magukat, mert hisznek egy náluk nagyobb erőben, nem beszélnek majd róla, de próbálkozni azért fognak. Ők a hosszabb úton járnak, így tanulnak alázatot. De lassan mindenki hite és vérmérséklete szerint méltóvá válhat Omynóhoz.”
Egyedülálló regényt tart a kezében az olvasó, amely nagyon szórakoztató utazás önmagunk felé, ugyanakkor jól használható technikai forgatókönyv mindenki számára, aki javítani akar a saját életén.
A nemzetközi piacon egyre több misztikus bestseller jelenik meg. Már éppen ideje volt, hogy egy magyar szerző is titkok után eredjen. Csakhogy a nemzetközi szerzők végül homályos utalásokon kívül nem találtak semmi kézzelfoghatót. Ebből a regényből tényleg kiderül valami fontos, gyakorlati és visszavonhatatlan.
További ezoterikus és spirituális könyvek az Édesvíz Webáruházakciós könyvajánlatainak oldalán találhatók!
Olvass bővebben a könyvről az ÉDESVÍZ MAGAZINBAN!
Igazi augusztusi este volt. Szorongással teli izgalommal csöngettem a látó ajtaján. Kisvártatva egy csinos kiscsaj nyitott ajtót. Jó, nem volt éppen csaj, már a nő felé hajlott. Olyan huszonnyolc körülinek néztem.
– Szia – mondta és mosolygott.
– Szia – mondtam, és a háta mögött benéztem a kertkapun, hátha észreveszem a látót, de csak egy kutya látszott. Fogai között pöttyös labdát szorongatott a pofájában, közben morgott és rángatta a fejét.
Hosszan hallgattunk, mert én ott helyben megesküdtem magamban, hogy ennek a csajnak egy szót sem szólok a látóról. Mennyire kínos, ha kiderül rólam, hogy sarlatánokat látogatok, feltehetően sötét szándékokkal a szívemben.
– Nos… – kezdtem el egy mondatot, amikor már nem lehetett tovább húzni az időt, de egyáltalán nem azzal a céllal, hogy befejezzem. Nem tudnám megmondani, mit vártam. Talán, hogy a látó előlibben a semmiből, és kimagyaráz engem ebből a szorult helyzetből.
– … szerinted esni fog ma? – fejeztem be jó lassan.
– Nem valószínű – mondta a lány, és sürgetően nézett rám.
– Tényleg? – kérdeztem nyüszítve, mert világossá vált, hogy ebben a helyzetben nem maradhatunk sokáig. Mindenesetre a lánynak még véletlenül sem néztem a szemébe. Inkább mögötte a kertet vizsgálgattam. Hátha megjön végre a látó.
– Keresel valakit?
– Igen, egy valakit nagyon – mondtam a kertnek.
– És kit?
Ekkor választás elé kerültem. Vagy még nagyobb hülyét csinálok magamból, vagy színt vallok. Úgy döntöttem, még nagyobb hülyét csinálok magamból. Aligha vállalhatom előtte jövetelem valódi célját. – Esetleg lakik itt valaki még? – kérdeztem kitérően.
– Igen, a szüleim.
– Akkor apukádat keresem.
– Nincs itthon.
– De engem apukád vár... vagy talán anyukád – bizonytalanodtam el, bár egy látó nyilvánvalóan férfi. A látó néni vagy látónő lehet esetleg nő. Éppen úgy, mint ahogy a mágus az férfi, a boszorkány meg nő.
– Nem valószínű, a szüleim színházba mentek.
Itt végzetes tanácstalanságba süllyedtem. Lehet, hogy akkor a kutya a látó? Azzal a labdával a pofájában nem tűnt nagyon túlviláginak.
– Hogy hívják a kutyát?
– Tipli.
Ez sem sikerült, ha legalább Merlin lenne vagy Óz, biztosabb lehetnék a dolgomban.
– És más nem lakik itt? Valaki, akitől mindenki fél, és nem lehet tudni, mivel foglalkozik valójában – igyekeztem okosan kikerülni a lényeget.
– Nem, ilyen itt nem lakik.
– Akkor valószínűleg rossz helyre csöngettem – ötlött fel bennem a megoldás.
– Mit szeretnél tulajdonképpen?
– Megtudni az igazat – feleltem ravasz kitérővel –, de ebben te aligha segíthetsz.
– Nyolcra jöttél? – kérdezte és tisztán, csilingelve nevetett. Aki így tud nevetni, az nem paktálhat az ördöggel. De akkor kivel barátkozik egy ilyen lány?
– Anna vagyok – mondta és felém nyújtotta a kezét.
Éreztem, hogy elsápadok. Kivert a verejték. Anna kedvesen bekísért a házba. Miközben mentünk át a kerten, arra gondoltam, hogy én a nyolc órai igazságosztásra jöttem. Rémképek törtek rám. Végül is egy átokkal nem lehetetlen együtt élni. Tisztán emlékszem, hogy vissza akartam fordulni, csak hirtelen nem találtam hihető kifogást. Ráadásul a kutya közben valahogyan mögém került, és nagyon felbosszanthatta a pöttyös labda, mert hevesen morgott.
Anna egy pici kis szobába vezetett, ahol nem volt más, csak két szék, egy asztal és egy szekrény. Gondolom, a szekrény arra kellett, ha bárki félni kezd, el tudjon bújni. Leültünk egymással szemben, és elkezdődött ez a történet.
2.
– Elég rossz bőrben vagy – mondta, miközben csukott szemmel gyanúsan hadonászott maga körül. Néha valamit csettintgetett a gyertya fölött, aztán megint hadonászni kezdett. A művelet leginkább egy vak zongorista kétségbeesett próbálkozásához hasonlított. Mintha már játszaná a zeneművet, de nem találná hozzá a zongorát.
– Aha – dünnyögtem –, mit csinálsz most tulajdonképpen?
– Megtisztítom az aurádat.
– Értem – mondtam határozottan, mintha tényleg érteném. Egyelőre megtudtam, hogy rossz bőrben vagyok, és ebben teljesen igaza volt. Bár ezt már mások is megállapították előtte. Igaz, azok nem zongoráztak hozzá a levegőben. Mindenesetre úgy döntöttem, résen leszek, és ha még megállapítja, hogy a szemem színe barna, a hajam szintúgy, akkor udvariasan elköszönök.
– Kérdezhetsz – csukott szemmel felém fordult.
Kérdezni nem is olyan egyszerű. Ráadásul teljesen úgy nézett ki, mint aki el akar aludni. Ilyen helyzetben igazán udvariatlanság kérdésekkel zaklatni valakit. Végül aztán úgy döntöttem, mégiscsak kérdezni fogok, legfeljebb elalszik közben. Ha horkolni kezd, elmegyek.
– Én egy bizonyos átok ügyében jöttem.
– Tényleg? – kinyitotta a szemét.
Ez biztatóan hatott rám, úgy látszik, mégiscsak érdekes vagyok valamennyire, mert lám, felébredt.
– Igen, hogy van-e rajtam ilyen.
– Ja, nincs – mondta, és becsukta a szemét, amitől teljesen lelohadtam.
Ezt ilyen egyszerűen el lehet intézni. Nincs és kész.
– Ha én úgy érzem, hogy van, akkor valami csak van. Éjszakánként álmatlanul forgolódom, alig eszem, és nem érdekel semmi.
– Szerelmi bánat és szakmai kudarc. Teljes összeomlást látok. Előbb-utóbb elmúlik. Letértél az utadról. Megnéztem az aurádat, nincs rajtad kötés vagy átok. A lánnyal az égben még nem járt le az időtök, majd megbánja, amit tett, de téged ez akkor már nem fog érdekelni. Ismered a történetet, volt már ilyen veled, amikor felvettek az egyetemre.
– Hű! Tényleg volt. És akkor most hogyan tovább?
– Ne találkozz vele, mert teljesen értelmetlen, csak összevesznétek.
– Jó, majd én azt jobban tudom.
Mosolygott.
– És a szakmai kudarc, azzal mit kezdjek?
– Heverd ki, fordulj befelé, halld meg a belső hangodat, az segít. Újra kell építened mindent.
– Köszönöm, sokat segítettél – morogtam magam elé. Csak tudnám, minek jöttem ide, amikor ilyen hülyeségeket bárhol ingyen mondanak nekem. - És most mi lesz? – kérdeztem.
– Hogyhogy mi lesz? Honnan tudjam, mi lesz?
– Hát mint jós, gondolom, mondasz valamit.
– Nem vagyok jós. Ha kérdezel, válaszolok. Csak úgy nem mondhatok semmit.
– És akkor most mit csináljak?
– Amit akarsz.
Ritka egy arrogáns látóval sikerült összefutnom. Ráadásul nem is nagyon meggyőző. Hadonászik és szerinte nincsen rajtam semmilyen átok. Sehol egy gömb vagy legalább egy fekete macska.
– Jó, akkor mit fogok csinálni a közeljövőben?
Becsukta a szemét és az eddigieknél hosszabban hallgatott. Felteszem, koncentrált, de az is lehet, hogy csak szundított egyet.
– Könyvet látok. Te fogod írni. Még ügyetlenkedsz egy kicsit, aztán elkezded. Nyáron jelenik meg.
– Tényleg? – kérdeztem, mert eszem ágában sem volt könyvet írni. – És miről fog szólni ez a könyv?
Megint becsukta a szemét. Hadonászott egy ideig a gyertya fölött.
– Azt nem látom. Várj csak, valamilyen mese lesz az életedről. Te valami író vagy?
– Igen, köszönöm, jólesik, ha felismernek.
– Várjál, én olvastam egy könyved – mondta, továbbra is csukott szemmel. – Két lány szerepelt benne. – Kinyitotta a szemét, gondolkozott. - Nem emlékszem ilyen könyvre. Biztos nem tetszett.
Nyeltem egy nagyot, aztán hosszan kilélegeztem, végül igyekeztem mosolyogni.
– Nagyon szépen köszönöm. Azt hiszem, most már mindent tudok.
Fizettem és eljöttem.