MIT KERESETT ISTEN A HÁLÓSZOBÁBAN

Bevezető helyett

Akik találkoztak A mit keresett ISTEN a nappalimban? című könyvvel, tudják, ki vagyok, a többieknek viszont először is bemutatkoznék. A nevem Edward, Edward Perry. S noha elég egoista vagyok egy kis májhízlaláshoz, ez a könyv sem rólam, hanem egy nálam jelentősebb… nem, inkább hatalmasabb… nem, ez sem jó kifejezés… igen, egy nálam valóságosabb egyéniségről fog szólni. Mert hát Christian nem nagyobb vagy több nálunk, egyszerűen csak más. Ezek persze most az ő szavai, mivel én elég egoista vagyok ahhoz is, hogy hatalmasabbnak és jelentősebbnek lássam magamnál. Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy neki van igaza, tudom, hogy eredendően Egységben, a másság azonosságában létezünk, de ő akkor is nagyobb mindennél, mit ép ésszel fel tudok fogni.
Annak ellenére, hogy leginkább a krónikás szerepét játszom a történetben, néhány szóban beszélnem kell magamról, hogy mindazok, akik nem olvasták a fent említett művet, megérthessék a történteket.
Nos, személyemet amolyan kereső emberként jellemezném. Az elmúlt évtizedek alatt a létezés lehető legszélesebb spektrumán – tudománytól a vajákosságig, materializmustól a misztikusságig – próbáltam válaszokat találni az öntudatra ébredt lények örök kérdéseire. Honnan jöttünk, hová megyünk, mi van a halál előtt és a születés után… gondolom, hasonló kérdések gyötörték Önöket is, hisz ha nem így lenne, nem olvasnák e sorokat. Nekem „szerencsém” volt: harminc esztendő küszködése után találkoztam valakivel, aki nem akart utat mutatni, nem akart igazságokat belém verni, hanem csak hagyta, hogy észrevegyem azt, ami Van.
Csak hagyta, hogy önmagammá váljak.
Csak hagyta, hogy éljek.
Már az első találkozásunk után elhatároztam, hogy Christian szavait megosztom a világgal. Diktafonnal rögzítettem a beszélgetéseinket, majd mikor az időm engedte, a szöveget bepötyögtem a számítógépembe. S noha kínos pontossággal igyekeztem visszaadni az eseményeket, e hat nap történetét kihagytam az első könyvből, pedig őszintén bevallom, ekkor tanultam a legtöbbet. Misztikusabbnál misztikusabb indokokkal is takarózhatnék, de az az igazság, hogy az életem olyan eseményeket produkált, amelyeket nemhogy Önök, még önmagam előtt sem mertem felvállalni. Ma már csak nevetek az egészen, de akkor elképesztően szégyelltem és utáltam azt a fickót, aki a bőrömben élt.
Hogy átérezzék a helyzetemet, tudniuk kell: amikor Christian megjelent az életemben, már huszonöt esztendeje nős voltam, huszonöt esztendeje egyetlen nővel osztottam meg a mindennapokat. Nem akarok a konzervatív erkölcs díszpéldányaként tetszelegni: az egyetemen éppúgy megléptem a magam őrültségeit, mint bármelyik egészséges fiatal. De miután kimondtam az „igent”, lezáródott életem viharos korszaka; házasságom alatt nem akadtam össze a szebbik nemmel. Nem mondom, kísértések voltak, de sosem adtam be a derekam. Erre valahol büszke is vagyok, valahol pedig…
Talán kitalálták, mi történt: ’97 őszén megismerkedtem egy csodálatos nővel. Első látásra felizzott köztünk valami. Létezése elemi erővel korbácsolta fel lelkemet: mindent eldobtam volna, hogy aztán mindent újra megszerezzek, mindent el akartam venni tőle, hogy aztán mindent megadhassak neki. Teljesen kiütöttem magam; sosem hittem volna, hogy vén fejjel képes leszek ilyen érzésekre. S noha a szerelem minden fájdalmát és gyönyörét átéltem, noha szenvedtem, mint egy kutya, azt a bizonyos határt képtelen voltam átlépni: szerelmemnek még a kezét sem fogtam meg soha. Természetesen az elfojtásnak meglett a keserű gyümölcse: a megismerkedésünket követő héten már enni, aludni sem voltam képes. Ráadásul kibeszélni sem tudtam magamból a problémát, mivel gátlásaim lakatot tettek a számra. Meglehet, hogy még ma is csendben emészteném magamat, ám valamelyik este Charlie barátom betoppant egy különleges aromájú teával. Hamarosan a nemes ital élvezetébe és az elégedettség szivarfüstjébe temetkeztünk, s noha cimborám ereiben nemes őseinek vére csörgedezik, az áhítat csendjét a következő szavakkal törte meg: – Miért nem mondod el, hogy mi a baj, te nagyra nőtt ökör?!
Ennek a kedves kérésnek nem tudtam ellenállni. Miután elmeséltem a történetem, egy kicsit megkönnyebbültem. Charlie noszogatott, hogy beszéljek Christiannal, de nagyon nem fűlött hozzá a fogam: csalódtam magamban, és féltem, hogy ő is csalódni fog bennem. Természetesen akkor is tisztában voltam , hogy mekkora szamárságokkal van tele a fejem, de nem voltam képes egyetlen értelmes gondolatra sem. Végül Christian kérdezett rá, hogy mi a baj – s a szeme villanásából láttam, hogy pontosan tudja, mi játszódik le bennem.
Miután felvázoltam neki a helyzetet, mindössze annyit mondott, hogy utazzunk el néhány napra. Előbb a szót szó, utóbb tett követte, amelynek eredményeképpen november 22-én nekivágtunk a világnak.
Most már kellemes nosztalgiával gondolok vissza az eseményekre, de akkor olyannyira el akartam felejteni az egészet, hogy még a kazettákat is a szekrény mélyére száműztem. Végül sikerült az egóm fölé kerekednem: mire a Mit keresett ISTEN a nappalimban? ’98 tavaszára megkapta végleges formáját, megszületett ez a kézirat is. De még akkor sem akartam a nyilvánosság elé tárni a történteket; emlékszem, amikor az utolsó simításokat végeztük a szövegen, a december 6-ai fejezet bevezetőjénél igencsak gondolkodóba estem. Nem akartam hazugságot látni a könyvben, de az igazságot sem. Végül egy kis „csúsztatás” – ezt a kifejezést egy házasságszédelgő barátnőmtől tanultam – mellett döntöttem: nem hazudtam, csak nem mondtam el mindent. Akkor a feleségem valóban elutazott a bátyámékhoz, én viszont Christiannal hat napot a hegyekben töltöttem. Hetednapra hazamentem, egy kicsit elmeditálgattam az élet és a világ fonákságain, majd csatlakoztam a családomhoz.
Ezért a kis csalásért mindenkitől elnézést kérek, de mint ahogy már említettem, nem mertem kiteregetni a szennyest. S hogy most miért mesélem el mégis? Egyrészt, mert Christian olyan örök kérdésekre – párkapcsolatok, szerelem, szexualitás stb. – adott válaszokat, amelyek mindannyiunk életében jelentős szerepet játszanak, másrészt pedig, mert az eltelt idő alatt fel tudtam dolgozni az eseményeket, képes voltam szembenézni magammal és a tetteimmel. Egyszer csak rádöbbentem, hogy nincs miért szégyenkeznem, s hogy itt az ideje őszintének lenni, őszintének önmagamhoz és Önökhöz.
Úgy gondolom, mindannyian megérdemeljük.
Annak ellenére, hogy nagy öröm volt hallgatni Christiant, a valódi élményt nem szavai, hanem jelenléte és cselekedetei adták. S mivel közvetlensége, szeretetteljes humora minden tanításnál többet jelentett – noha gyakran elképesztő erővel nyitotta fel szemem, minden agresszivitás és türelmetlenség hiányzott belőle –, ezért igyekeztem a beszélgetések közben zajló eseményeket is papírra vetni.
Mivel Christian teljesen hétköznapi kifejezésekkel, könnyen érthetően beszélt, hajlamos voltam egy vállrándítással és „Ezt már én is tudom!” felkiáltással elsiklani az apró részletek felett. Csak a kazetták sokadik visszahallgatásánál vettem észre, hogy egyetlen apró mondatának is mennyi jelentősége van. Elképesztően tudta megfogalmazni a mondanivalóját: sokszor a leglényegtelenebbnek tűnő szavak vittek előre a megértésben, miután egyszer csak leesett a tantusz. Javaslom, időnként böngésszék át újra a szöveget, mert meglátják: minden olvasásra egy teljesen más könyvet tartanak majd a kezükben.
Hát, azt hiszem, ennyi elég belőlem. Gondolom, többükben felmerült a kérdés, végül mi történt a szerelmemmel és a házasságommal. Nos, hogy ne csigázzam Önöket, elárulom: együtt maradtunk a feleségemmel, nagyobb szeretetben és teljességben, mint valaha. Döntésemben Christian nem befolyásolt – szokásához híven nem mondta meg, mit tegyek, egyszerűen csak felvázolta a lehetőségeket, majd hagyta, hadd válasszak magamtól –, és a lelkiismeretem sem játszott benne szerepet. Hogy akkor miért maradtam mégis?
Mert egyszerűen így döntöttem.
Életemben először: tudatosan.