MÁGIÁK KÖNYVE I.-II.

A mindennapi élet mágiája

Bevezetés

Ezt a tanulmányt, amelynek különös kiterjedései közé benyitnak most, jó néhány évvel ezelőtt írtam. Csak közeli barátaim kaphatták meg tőlem elolvasásra akkor, a pszichológiának és a szabadabb szellemi témáknak kedvezőtlen körülmények miatt. Akikhez eljutott, komoly válságokat győztek le ütközéseket kerülő, önmagukkal és a világgal megértőbb viszonylatokat teremtő módszerem segítségével. Hasznát vették megoldhatatlannak tetsző gondjaik közt vergődve. Amolyan „ágy melletti” kézikönyv lett belőle. A mindennapi élet mágiája megoldást kínál, hogyan küzdjük le kedvetlenségünket, miképpen térjünk ki a fájdalmas konfliktusok elől, s mitől válhatunk a közösség sikeres, rokonszenves, népszerű, alkotó tagjává.
Eddigi olvasóim az évek során felkészültek e műfaj nyelvezetére, azokat viszont, akik ilyen fogalmakkal nem találkoztak még, bizonyos nehézségek elé állítják bölcseleti utalásai. Igyekszem ezért minden érdeklődő számára érthetővé tenni közléseimet, mert egyetlen célom segíteni.
Mindenekelőtt az általában félretett, megvetett vagy babonásan elutasított mágia fogalmának pontos definíciójával kezdeném. A mágia valójában erőt jelent. A képzelet önmagát megvalósító varázserejét. S ha a varázserőt is idegenszerűnek érzik, hivatkoznom kell a modern orvostudomány felismerésére, miszerint a legtöbb betegség – az organikus bajok is – pszichoszomatikus (idegi) eredetű, s többnyire valamely betegséget feltételező képzelgéssel, rettegéssel kezdődik. Ilyen például a rákfóbia, a fulladástól való kóron félelem, a tériszony, de nyilvánvalóan feszültségbetegség többek között a strúma, a cukorbaj, a colitis, némely szívzavarok, a gyomorfekély, a vérnyomás-ingadozás, a kinyomozhatatlan eredetű allergiák; sorolhatnám a végtelenségig. Csaknem valamennyit a felelősségtől, mellőzöttségtől, csalódásoktól s egyéb pszichés sérülésektől „betegségbe menekülő” tudattalan védekezés váltja ki. S minden ilyen folyamat teremtő képzeletünkből burjánzik elő. Mert a képzelet nagy varázsló. És öntudatlanságában fekete mágus. Érzelmeink, gondolataink sugárnyomásával addig irritálja valamely szervünket, idegrendszerünket, anyagcserénket, szívünket, bőrünket, mirigyeinket, amíg azok először tüneteket mutatnak, majd valóban engedelmeskednek a veszedelmes szuggesztiónak. Iszonyaink zárótüzébe került szerveink, egész fizikumunk valódi szindrómát – betegségművet – produkál.
Nemcsak mint író, hanem mint pszichológus-karakterológus is megkíséreltem e könyv segítségével – tapasztalataim, statisztikáim szerint sikeresen – elhatolni a látható dolgok láthatatlan gyökeréig, az okozatok okáig. Módszerem célja az öngyötrő, rémképekké alvadó ártalmakból kitermelni a vakcinát, az ellenanyagot. A kórokozó képzetek gyógyító ellenképzeteit. Hippokratész szerint: ahol a méreg, ott a gyógyszer is.
A szándék, hogy ne fertőzzük magunkat jövőtől, jelentől, embertársainktól, helytállásoktól való félelemmel, sérüléseket kiváltó, helytelen magatartással, különösen a mi, feszültségekkel terhes világunkban, gondolom, becsületes, humánus törekvés. És az is, hogy nem csupán szavakat ajánlok fel az olvasónak, hanem olyan „gyógyszereket”, amelyek gyógyító hatását önmagamon is kipróbáltam.
Természetesen nem én találtam fel a romboló, sőt halálos képzetek és testi megbetegedések, önsorsszorító folyamatok közötti összefüggéseket. Carl Ludwig Sleich orvos professzor már az első világháború idején foglalkozott a „hisztériások” képzetei által teremtett meglepő jelenségek gyógyításával. Az úgynevezett hisztériát a tudat ellenőrzése, irányítása nélkül működő, egyfajta teremtő zsenialitásnak tartotta, s ennek számtalan bizonyítékát tapasztalta a vérző stigmáktól az álterhességen át egy halálraítélt esetéig. Ezt az embert vízzel teli kádba ültették hátrakötött kézzel. Csuklóit felületesen megkarcolták, s a vizet fokozatosan sötétvörösre színezték. A „páciens” egy idő múlva meghalt a kád vízben, mert azt képzelte, hogy elvérzett. Az önpusztító képzetek csaknem valamennyi emberben működnek anélkül, hogy nevet adnának neki. Az önbizalomhiány, az öregségtől, haláltól való félelem, amely ott tolong minden halandó tudat küszöbén, egytől egyig a lélek kórokozó fekélyei. Ez sajnos nem tagadható valóság. Számtalan megnyilatkozási formájában látható, utolérhető, bár az emberek elhárítják maguktól, próbálnak nem beszélni róla, önmaguk előtt is ködösítik. Állapotuk azonban egyre aggasztóbbá válik, s nagyon kevés orvos tud valóban tenni ellene, mélyre hatolva a rejtett gócokig, inkább különféleképpen adagolt, sokszor veszélyes mellékhatásokat kiváltó, a tüneteket átmenetileg csillapító kemikáliák segítségével próbálja betegét megszabadítani az egész érthetetlen betegségkomplexustól. Az pedig természetesen újra meg újra kiújul, mert a csupán testi tüneteket kezelő módszerek lényegükben hatástalanok. Igaz viszont, s ezt már évezredekkel ezelőtt is tudták – Hippokratész, Platón, Paracelsus és még előttük az ősi hagyomány, az egyiptomi filozófia, az antik és középkori bölcselők –, hogy a betegségnek igazi nevet kell adni. A félelem alapjában mindig halálfélelem. A fény eltünteti a sötétséget. A rémület bennünk működő vetítőszerkezet, s a szörnyek, amelyeket látunk, valójában saját teremtményeink. A test a lélek médiuma, a lélek jelbeszédének tüneti közvetítő eszköze.
Sleich professzor nagyszerűen megvilágította a psziché és fizikai médiumának szerepét. Összhangjuk jelenti életünk egyensúlyát; ellentétük lelkivilágunk felbomlását, katasztrófáját. Legyen bár valaki mégoly biztonsággal előreszáguldó lángelme, bírja bár a legvonzóbb műveltséget, ez csak zengő érc marad, ha az együtt érző idegrendszer a maga stabilitásával nem nyújt számára biztonságot. A kabbalista hagyomány így fejezi ki ezt: „a benső harmóniához szükséges, hogy az ember a szívével is gondolkozzék, és az agyával is érezzen”. E mondatot Várkonyi Nándor Az elveszett paradicsom című művéből idéztem részben, de hozzátettem az ősi tarot-tarokk játékszabályának befejező mondatát. Nem sokan sejtik e látszólag értelmetlen fogalomcsere villámfényű zsenialitását. Gondoljunk azonban arra, hogy egy nagy lexikális tudású polihisztor is lehet erkölcsileg gátlástalan, könyörtelen egoista, mert morálisan éretlen, s a természettel kontaktusban élő, egyszerű emberben is születhetnek tiszta, örök bölcsességek.
Ezek után nyugodtan le merem írni mondanivalóm lényegét, amelyet a modern természettudomány is igazol: saját félelmeink, gondolataink, rossz képzeteink betegei vagyunk, lélektanilag tehát önnön „fekete mágiánk” áldozatai. Neurózisaink nem a testünkben, hanem a pszichénkben kezdődnek. S csakis e gyökerekhez hatolva lehet megpróbálni segíteni azokon a kórképző gócokon, amelyek fizikai szervezetünk bántalmait okozzák. A gyógyuláshoz azonban mindig kettő kell! Egy, aki a látható reflexeken túl a láthatatlan okáig hatolva próbál segíteni minden esetben páciense egyedi karaktere szerint, egyéni módszerekkel; és a beteg, aki valóban gyógyulni akar. Nem ragaszkodik alibiképpen maga teremtette poklához. Elfogadja pszichikai elixírje valódi neveit, saját kórságából kivont gyógyszerét. Bizonyíték erre, hogy ugyanabban a betegségben szenvedő két ember közül az egyik az orvosnak, pszichológusnak hisz, tud, küzd, s ezért kilábal a bajából, teljesen meggyógyul. A másik viszont, aki feladta magát, nem tudja, nem akarja megragadni a felé hajított mentőkötelet, s belepusztul ugyanabba a kórba. Élni senki más helyett nem lehet. A másik tályogát sem operáltathatja ki valaki a saját testéből. Az orvos hiába ír kitűnő recepteket és ajánl bevált gyógymódokat, ha páciense nem él velük. A lélek betegségeinek számtalan rejtett oka, fedőneve van. Legtöbbször pótcselekvésként hoznak létre ijesztő tüneteket, amelyek organikus bántalmakhoz, s végül halálhoz vezetnek. A rejtett okok között gyakori a szeretetéhség, a feltűnési vágy, a bosszú, a zsarolás, a sérelmekért szerzett elégtétel, a helytállás előli menekülés, a felelősségtől való infantilis visszariadás és még sok egyéb más. A mély pszichológia nehéz területéhez tartozik az is, ha valaki féltékenység szította dühből, magányáért másokat okoló büntetésből öngyilkossági kísérletet követ el, remélvén, hogy a segítség idejében érkezik, végül azonban elszámítja magát, és belehal a látványos zsarolásba.
Ilyenformán tehát, ha öntudatlan fekete mágusként állandóan fertőzni, mérgezni, pusztítani tudjuk önmagunkat iszonyokkal, traumákkal, fóbiákkal, egzaltált képzelgésekkel, elvakult indulatokkal, miért ne lehetnénk végre fehér mágusok is, tudatosan, a fekete képzetek helyett az önbizalom, remény, megismerés sugárzásával, „varázsigéivel” űzve el agyunkból az árnyakat rémképpé formáló rettegést, ádáz, ártalmas ösztönzések hatalmát? Nincs szükségünk e mérgező salakra! Változtatnunk kell egészségtelen magatartásunkon!
A mindennapi élet mágiája modern magatartástan.
Eddig még senki sem bánta meg, ha kipróbálta ajánlott módszerét.