LOMB ÉS GYÖKÉR

Tartalom

1. Az időről
2. Istenről
3. A gyermek Istene és Isten gyermeke
4. A világ vége
5. Az Emberről, avagy: a manusz tragédiája
6. A manusz komédiája
7. Önmagamról és ÉNmagamról. Az önbecsapás művészete
8. Találkozás a Mesterrel
9. Az énismeret szintjei. A Gyermek, a Teve és az Oroszlán
10. Az univerzális én. A Pirkadat embere
11. Egy "kúti béka" vallomásai
12. A Miatyánk spirituális értelme

Folytassuk hát a beszélgetésünket.
Nem ott, ahol a Kígyó és kereszt végén abbahagytuk, mert az lehetetlenség.
Sem te, sem én nem vagyunk már azok, akik voltunk.
Mert változunk.
Nap mint nap észrevétlenül változunk, s az az énem, az a lelkiállapotom, amellyel könyvemet megírtam, ma már nincs sehol.
Se jobb, se rosszabb nem lettem -- egyszerűen csak más, nem az, aki akkor beszélt.
Az ember egy-egy fényes pillanatában szeretné megállítani az Időt, amely nem halad, hanem táguló vagy éppen szűkülő körben forog velünk, mintha óriáskeréken ülnénk: fent kifényesedünk, megérezzük a Nap és a csillagok közelségét, s aztán újra lemerülünk a mélybe, a hit, az erő és az önbizalom elvesztésének mélyébe, amelyet Keresztes Szent János úgy nevez: a lélek sötét éjszakája. Menny és pokol, apály és dagály, pozitív és negatív erőhullámok emelnek föl s húznak le a mélységbe, és csak nagyon éles szem fedezi föl, hogy minden körben kissé mások lettünk. Növekszünk, és sajnos csökkenünk is: a csúcsok már nem ugyanazok, ahol egykor jártunk, s a mélység is mindig más, ahová újra s újra alászállunk.
Az a lány, akit egykor szerettél, nem egészen ugyanaz az ember, mint az az asszony, aki sok évtized elmúltával melletted él, s ha belenézel a tükörbe, látod, hogy te is más lettél: az arcodra írt ráncok évgyűrűi mögött egy másik ember néz vissza rád.
Ahhoz nagyon kell szeretni valakit ott belül, egészen belül, hogy egy kapcsolatot ne romboljon szét az Idő, hogy a mulandóságnak ebben a körtáncában új és új jelmezek, maszkok és jellemek mögött fölfedezd, hogy ő azért mégis ugyanaz -- az öregedés nem fogott ki rajtatok. Az érzelmek is megváltoztak: a lázas szerelemből parázsló, szelíd szeretet lett, a megkívánásból lelki vonzalom, a vonzalomból mély sorsközösség és megszokás, s ha ez így történik, nem bántanak a műfogak, az őszülő hajszálak, az elfonnyadt arc és a táskás szemek; nem zavar az sem, hogy az öregedés a lélekben is jelentkezik: hisztéria, rosszkedv, elfáradás, közöny, az illúziók elvesztése és a kudarcok sorozatos élménye kíséri végig földi sorsunkat.
Ezért szűnnek meg barátságok, hamvadnak el szerelmek, bomlanak szét házasságok, ezért törnek szét eszmei és érdekközösségek: nem bírják ki az Idő múlását.
Minden olyan kapcsolat, mely nem a szeretetre épül: halálra van ítélve.
Találkozásunk próbája lesz ez a könyv.
Most derül ki, nem az, hogy mennyire értettük meg egymást, hanem az, hogy a leírt sorok mögött, író és olvasó találkozásakor mennyire sikerült megszeretnünk egymást.
Ha ez megtörtént, nem fog zavarni az új hangom, még keserűségem, tudálékosságom sem -- ha pedig ez nem történt meg, csalódni fogsz bennem, s el fogsz hagyni.
De ne bánd.
"Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!"
Semmiért nem kár, csakis a szeretetért.
Az pedig -- ha valóban volt -- elveszíthetetlen.