KAPCSOLATTEREMTŐ GYÓGYÍTÁS

TARTALOM

Gary E. R. Schwartz, Ph.D. és Linda G. S. Russek, Ph.D. előszava
Bevezetés
Köszönetnyilvánítás

I. rész: AZ ADOMÁNY
Első fejezet: Az első lépések
Második fejezet: Leckék a halál utáni életből
Harmadik fejezet: Gyerekségeim
Negyedik fejezet: A felfedezések új ösvénye
Ötödik fejezet: Új ajtók nyílnak meg, kigyúlnak a fények
Hatodik fejezet: Magyarázatkeresés
Hetedik fejezet: A kő adománya
Nyolcadik fejezet: Felismerések: Jelen és jövő

II. rész: A KAPCSOLATTEREMTŐ GYÓGYÍTÁS MIBENLÉTE
Kilencedik fejezet: Tovább is van, mondjam még?
Tizedik fejezet: Húrok és szálak
Tizenegyedik fejezet: A nagy kérdések
Tizenkettedik fejezet: Kapnod kell, hogy adhass!
Tizenharmadik fejezet: Állj félre az útból!
Tizennegyedik fejezet: Megtalálni az alaphangot
Tizenötödik fejezet: Megfontolandó kérdések

III. rész: A KAPCSOLATTEREMTŐ GYÓGYÍTÁS ÉS TE
Tizenhatodik fejezet: Ereszkedj bele a Kapcsolatteremtő Energia áramlásába!
Tizenhetedik fejezet: A gyógyító környezete
Tizennyolcadik fejezet: Szítsd fel magadban a gyógyítás tüzét!
Tizenkilencedik fejezet: Találj rá az energiára!
Huszadik fejezet: A harmadik résztvevő
Huszonegyedik fejezet: Érintkezés a pácienseiddel
Huszonkettedik fejezet: Mi a gyógyítás?
Zárógondolatok

A szerzőről

ELŐSZÓ

EGY MERÉSZ ÉS FIGYELMES KLINIKAI ORVOSRÓL, dr. Eric Pearlről szól ez a könyv – melynek olvasásába belefogtál –, aki felfedezte, hogy az egészség és a gyógyítás kulcsa az általa Kapcsolatteremtésnek nevezett jelenségben rejlik. Amikor először hallottuk őt felszólalni az Arizonai Egyetemen dr. Andrew Weil Integratív Orvoslási Programjának keretei között, rögtön mély benyomást tett ránk dr. Pearl őszintesége és nyíltsága. Egy olyan ember állt előttünk, aki hajlandó volt feladni az egyik legjövedelmezőbb kiropraktőri prakszist Los Angelesben, hogy nekivágjon a spirituális gyógyítói útnak, és megvizsgáljon napjaink legfontosabb és legvitatottabb orvostudományi és alternatív gyógyászati kérdései közül jó párat.
Központi szerepet játszik vajon az energia és az általa hordozott információ az egészség és a gyógyítás területén?
Képes az elménk kapcsolatba lépni ezzel az energiával, és képesek vagyunk mi magunk munkára fogni ezt az energiát önmagunk és mások gyógyítása érdekében?
Létezik egy átfogóbb spirituális valóság, mely az élő energiából áll, s amellyel megtanulhatunk kapcsolatot létesíteni, hogy személyes egészségügyi problémáinkon túlmenően elősegítse bolygónk egészének gyógyulását is?
„Elveszítette dr. Pearl a józan eszét? – tűnődtünk. – Vagy éppen kapcsolatot teremtett a saját szívében és a kozmosz eleven energiaszívében rejlő bölcsességgel?”
Az igazat megvallva, amikor először találkoztunk dr. Pearllel, ezt még nem tudtuk. Bizonyos volt viszont, hogy dr. Pearl nem csak „a levegőbe beszél”. Ez már abból is kiviláglott, hogy eljött az érveivel – és az adottságaival – felvértezve egy olyan kutatólaboratóriumba, melynek mottója így hangzik: „,Ha valóság, kiderítjük, ha szemfényvesztés, rajtacsípjük!”
Az Arizonai Egyetem Emberi Energiarendszerek Laboratóriumának küldetése az elme-test gyógyászat, az energiagyógyászat és a spirituális gyógyászat integrálása. A dr. Pearllel végzett együttműködésünk célja nem annak bizonyítása volt, hogy a Kapcsolatteremtő Gyógyítás működik, inkább alkalmat akartunk adni a Kapcsolatteremtő Gyógyítás folyamatának arra, hogy igazolja önmagát.

Egy történeti kapocs a Kapcsolatteremtéshez
Az én [Gary] személyes ismeretségem a Kapcsolatteremtés fogalmával az 1960-as évek végére nyúlik vissza, amikor posztgraduális (Ph.D.) képzésen vettem részt a Harvard Egyetemen. Itt ismerkedtem meg az önszabályozással és öngyógyító erőkkel kapcsolatos úttörő jellegű kutatásokkal, melyeket a múlt század első harmadának egyik leginkább integratív szellemű orvos-természettudósa folytatott.
A Harvard Egyetemen dolgozó Walter B. Cannon professzor 1932-ben jelentette meg a The Wisdom of the Body (A test bölcsessége) című klasszikus könyvét. Dr. Cannon leírta, hogyan tartja fenn a test élettani egészségét – melynek ógörög megfelelője, a hael maga is szó szerint „egész-séget” jelent – egy általa „homeosztázisnak” nevezett folyamat révén. Cannon szerint a test azon képessége, hogy fenntartsa homeosztatikus „egész-ségét”, megköveteli, hogy a visszajelző folyamatok összeköttetésben legyenek egymással szerte a testben, s hogy az információk, melyek e visszajelzési úthálózat mentén haladnak, pontosak és aktuálisak legyenek.
Ha például összekapcsolsz egy hőfokszabályzót egy kazánnal, hogy valahányszor a szobád hőmérséklete a hőfokszabályzón beállított szint alá süllyed, a szabályzóból érkező jelzés beindítsa a kazánt, és fordítva, akkor a szobád hőmérséklete állandó marad. A hőfokszabályzó szolgál visszajelzéssel; az eredmény pedig a közted és a szobád között fennálló homeosztázis.
Mindezt a rendszeren belüli megfelelő kapcsolatok működtetik. Ha megszakítod a visszajelzést, a hőmérséklet sem marad állandó. Röviden összefoglalva ez a visszajelzéses kapcsolat fogalma.
A Harvard Egyetem Pszichológiai és Társadalmi Kapcsolatok Tanszékének fiatal tanársegédjeként sajátítottam el a gondolkodásmódot, mely ahhoz a felfedezéshez vezetett, hogy a visszajelzéses kapcsolatok nem csupán az élettani szinten, de a természet valamennyi szintjén nélkülözhetetlenek az egészség és „egész-ség” megőrzéséhez. A visszajelzések kapcsolatrendszere elengedhetetlen az „egész-séghez” – legyen ez energetikai, fizikai, érzelmi, szellemi, társadalmi, globális, sőt akár asztrofizikai jellegű.
Felvetettem, hogy a test Cannon-féle „bölcsessége” egy átfogóbb, egyetemes elvet tükrözhet. Ezt az elvet én „a rendszer bölcsességének”, vagy egyszerűbben „a kapcsolat bölcsességének” neveztem:

Amikor a dolgok kapcsolatban állnak egymással, legyen szó akár
1. az oxigén és a hidrogén összekapcsolódásáról kémiai kötések révén a vízben;
2. az agy és az élettani szervek összekapcsolódásáról a test idegi, hormonális vagy elektromágneses mechanizmusai révén; vagy éppen
3. a Nap és a Föld összekapcsolódásáról a naprendszerünkben fennálló gravitációs és elektromágneses hatások révén…

… s az információ és az energia szabadon terjed, akkor bármely rendszernek megvan a képessége az egészsége, illetve „egész-sége” megőrzésére, és a fejlődésre.
Az idő alatt, míg a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig a pszichológia és pszichiátria professzora voltam a Yale Egyetemen, olyan tudományos értekezéseket publikáltam, melyek a kapcsolatok ezen egyetemes elvét nem csupán az elme-test „egész-ségére” és gyógyulására alkalmazták, de az „egész-ségre” és gyógyulásra a természet valamennyi szintjén (pl. Schwartz, 1977; 1984). A munkatársaim és jómagam azzal a felvetéssel álltunk elő, hogy az „egész-ség” és gyógyulás eléréséhez öt alapvető lépés vezet: a figyelem, a kapcsolat, az önszabályozás, a rend és a zavartalanság.

1. lépés: Önkéntes figyelem. Itt egyszerűen arról van szó, hogy megtapasztalod a tested, valamint a testeden belül áramló, illetve a környezeteddel kicserélt energiákat.
2. lépés: A figyelem megteremti a kapcsolatot. Amikor lehetővé teszed az elméd számára – tudatosan vagy tudat alatt – az energia és az információ megtapasztalását, e folyamat elősegíti a kapcsolatok kialakulását nem pusztán a testeden belül, de a tested és a környezeted között is.
3. lépés: A kapcsolat előmozdítja az önszabályozást. Olyan ez, mint amikor egy sportcsapat vagy zenekar együttesen képes eljutni a csúcsig a sportban vagy a jazzben, mivel a tagok közötti dinamikus kapcsolatok lehetővé teszik a csapat vagy együttes számára, hogy megszervezze és ellenőrizze önmagát (ezt nevezzük „ön-szabályozásnak”) az edzők és karmesterek iránymutató segédletével.
4. lépés: Az önszabályozás elősegíti a rendet. Amit te „egész-ségként”, sikerként, vagy akár szépségként tapasztalsz meg, az valójában egy szerveződési folyamat tükröződése, melyet az önszabályozásra módot adó kapcsolatok tettek lehetségessé.
5. lépés: A rend a zavartalan működésen keresztül nyilvánul meg. Amikor minden kapcsolat megfelelően működik, és az egyes részek (a tagok) képesek betölteni a maguk szerepét, akkor az önszabályozás erőfeszítés nélkül mehet végbe. A folyamat zökkenőmentes.

Ám ennek az ellenkezője is igaz. A felbomláshoz és a betegségekhez szintén öt alapvető lépés vezet: a figyelmetlenség, a kapcsolat megszakadása, a szabályozatlanság, a rendellenesség és a működési zavar.
Ha nem fordítasz figyelmet a testedre (1. lépés), ez a kapcsolatok megszakadásához vezet a testeden belül, illetve a tested és a környezeted között (2. lépés), ami elősegíti a test szabályozatlanságát (3. lépés); ez pedig a rendszer rendellenességeként (4. lépés) válik mérhetővé, és működési zavarként (5. lépés) tapasztalható meg.
Egyszóval, a kapcsolat rendhez és zavartalan működéshez vezet; a kapcsolat megszakadása viszont rendellenességhez és működési zavarhoz.
Miközben dr. Pearl könyvét olvasod, minden szinten – az energetikaitól az elme-test szintjén keresztül a spirituálisig – ezeknek az összekötő lépéseknek a megelevenedését fogod látni. A kulcs a gyógyítás ezen új szintjének megértéséhez az „újra” előtagban – a gyógyuláshoz szükséges figyelem újraélesztésében, a kapcsolat újrateremtésében, az újraszabályozásban és újrarendeződésben – rejlik.

A Kapcsolatteremtés bölcsességének felfedezése
Stephen Sondheim Vasárnap a parkban George-dzsal című musicaljében, mely a pointillista festőről, George Seurat-ról szól, a szépség megalkotását kapcsolatteremtési folyamatként ábrázolta. Seurat a színes pontok rendszerbe szervezésének és összekapcsolásának mestere volt, s ekként oly gyönyörű képeket alkotott, melyek mind a mai napig alázattal töltenek el minket. Sondheim egyszerű szövegével e folyamat fontosságára emlékeztet minket: „Kapcsold össze, George, kapcsold össze!”
Miközben a könyvet olvasod, egy „Kapcsolatteremtő Gyógyító” útján fogsz végighaladni. Az elméd és a szíved úgy fognak kiterjeszkedni és egyesülni, ahogyan dr. Pearl életének pontjait összekapcsolja. Egy tehetséges gyógyító lelkébe nyersz bepillantást, akit a Kapcsolatteremtés folyamatának felfedezése során személyes kételyek és szenvedések gyötörtek, és tanúja leszel az áldottság és elégedettség mély érzésének is, mely páciensei gyógyulása láttán eltöltötte őt.
Nem kívánjuk azt a benyomást kelteni, hogy minden, amiről ebben a könyvben szó van, tudományosan elismert tény. Ám ez dr. Pearlnek sincs szándékában. Ő csupán megosztja a tapasztalatait, felkínálja a saját következtetéseit, azután hagyja, hogy te is levond a magad konklúzióit. Az utazás folytatódik.
Dr. Pearl hosszú távon elkötelezte magát a bizonyítékalapú orvoslás mellett. A laboratóriumunkban ez ideig elvégzett tudományos alapkutatások megdöbbentő mértékben egyeznek az ő előrejelzéseivel, és már tervbe vettünk jövőbeli klinikai vizsgálatokat is. Amint azt a The Living Energy Universe (Az élő energia univerzuma) című könyvünk sugallja, a gyógyítás bölcsessége alkalmasint mindenütt ott rejlik köröttünk, s csak arra vár, hogy merítsünk belőle, és így a legnemesebb célok szolgálatába állítsuk.
Kívánjuk, hogy e könyv rád is olyan megvilágosító és ösztönző hatást gyakoroljon, amilyet ránk tett.
– Gary E. R. Schwartz, Ph.D., és Linda G. S. Russek, Ph.D.

*

Gary E. R. Schwartz, Ph.D. a pszichológia, az orvostudomány, a neurológia, a pszichiátria és a sebészet professzora, az Arizonai Egyetem Emberi Energiarendszerek Laboratóriumának igazgatója, s egyben az Élő Energia Univerzuma Alapítvány kutatási és oktatási alelnöke. Ph.D. fokozatát a Harvard Egyetemen szerezte 1971-ben, ahol 1976-ig pszichológiai tanársegédként dolgozott. 1988-ig a Yale Egyetem pszichológia- és pszichiátriaprofesszoraként, a Yale Pszichofiziológiai Központ igazgatójaként, és a Yale Viselkedészavarok Klinikájának társigazgatójaként működött.

Linda G. S. Russek, Ph.D. klinikai tanársegéd és az Emberi Energiarendszerek Laboratóriumának társigazgatója az Arizonai Egyetemen, továbbá az Élő Energia Univerzuma Alapítvány elnöke, és „Az élő lélek magasztalása” konferenciasorozat (www.livingenergyuniverse.com) vezetője.

BEVEZETÉS

„Mindenkinek van valami célja az életben… egy páratlan adomány vagy különleges tehetség, melyet megoszthat másokkal. Amikor pedig ezt a páratlan tehetséget mások szolgálatával egyesítjük, átéljük saját lelkünk elragadtatását és örömmámorát, mely minden célok legvégsőbbike.”
– Deepak Chopra, M.D.

SOK CSODÁLATOS ADOMÁNYBAN részesültem életem folyamán. Ezek egyike az a meghökkentő képesség, hogy gyógyulásokat idézzek elő – melyeket, mint e lapokat forgatván magad is meg fogod látni, én magam sem értek teljesen (bár egyre közelebb kerülök hozzá). A második adomány az a felismerés volt, hogy valóban léteznek más világok is az ismerten kívül. Harmadik adományként lehetőséget kaptam rá, hogy megírjam ezt a könyvet és megosszam benne azokat az információkat, melyekre ez ideig szert tettem.
Az első adomány azért olyan csodálatos számomra, mert általa ráébredtem, hogy célom van az életben, és az az áldás ért, hogy e célt nem pusztán felismerni, de tevékenyen és tudatosan megélni is képes vagyok. Az élet adományai közül kétségtelenül ez az egyik legmagasabb rendű.
A második adomány részeltetett a képességben, hogy felismerjem valódi Énem – hogy megértsem, spirituális lény vagyok, és emberi megtapasztalásom csupáncsak ennyi: emberi megtapasztalás. Nem több, mint egyfajta megtapasztalása önmagam valóságának, melyen kívül másfélék is léteznek. Mivel minden tevékenységemben látom a saját lelkem megnyilvánulását, ezért mások lelkét is képes vagyok meglátni – és megérinteni. Lenyűgöző adomány ez, és jóllehet mindvégig ott volt a szemem előtt, ez ideig még csak észre sem vettem. E második adomány megfelelő megvilágításba állította életcélomat.
A harmadik adomány az, mely új életet lehelt az első kettőbe. Egészen a közelmúltig csak egyenként osztottam meg a gyógyítás adományát másokkal. Noha imádtam az általam végzett tevékenységet, tisztában voltam vele, hogy több embernek kellene részesülnie ebben az adományban. Senkinek sem vált előnyére, hogy megtartottam magamnak… és ezt nem is szántszándékkal tettem. Egyszerűen úgy tekintettem rá, mint ajándékra (valóban az is), következésképpen úgy gondoltam, hogy nem adhatom tovább másoknak (pedig megtehettem volna).
A gyógyítás adománya türelmesen várakozott; tudta, hogy hamarosan felismerem az átfogó képet. Mihelyt tudomásomra hozta azon képességét, hogy ráhangoljon másokat is, elkezdtem szemináriumokat tartani, melyeken nagyobb csoportok kerülhettek érintkezésbe vele közvetlenül. Úgyszintén nagyon felvillanyozó élmény volt, amikor felfedeztem, hogy e gyógyítási készséget televízió útján is képes vagyok aktiválni másokban. Ami pedig az írott szót illeti – nos, úgy tűnik, ez egészen új dimenzióját tárja fel a továbbadásának. A nyomtatott és sugárzott médián keresztül történő közvetítése azért olyan lenyűgöző, mert oly sokkal több ember számára teszi lehetővé, hogy megtapasztalják magukban e gyógyító képesség felébredését. Legfőbb ideje volt, döbbentem rá, egy váltásnak a szemléletünkben; az emberi fajnak végre fel kell ismernie – és most nem áll szándékomban túlzottan ájtatosnak tűnni –, hogy ahol ketten vagy többen egybegyűlünk, ott egymás szolgálatára lehetünk. Elősegíthetjük a másik ember gyógyulását, éspedig immár olyan szinteken tehetjük ezt meg, melyek korábban sosem voltak hozzáférhetők számunkra.
Eljutottam a felismerésig, hogy az adományom nem pusztán mások megsegítésére szolgál, hanem arra, hogy segítsek másoknak másokon segíteni. Ily módon hathatósabb eszközt kaptam a kezembe, mellyel nekiláthattam életcélom beteljesítésének.
Ez a könyv egybefoglalja azt a kezelési útmutatót, melyet jómagam sosem kaptam meg… és egyben aktiválja benned ezen energia működését, hogy elindítson téged a saját utadon.
Ha az a szándékod, hogy gyógyítóvá válj, vagy jelenlegi gyógyítói képességeid magasabb szintre emeld – esetleg pusztán meg akarod érinteni a csillagokat, hogy tudd, valóban léteznek – akkor ez a könyv neked íródott.
De éppúgy íródott nekem is, hiszen életcélom kinyilvánítása ez, melyre végre ráleltem – vagy talán inkább azt kellene mondanom, hogy az életcélom lelt rám. Remélem, e könyv segítségedre lesz, hogy te is rábukkanj a tiédre!
– dr. Eric Pearl

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

SZERETNÉK KÖSZÖNETET MONDANI:

Sonny és Lois Pearlnek, szüleimnek, amiért minden szempontból támogatást nyújtottak számomra.
Chad Edwardsnak, akinek emberi tisztessége, lankadatlan energiája, és az igazság iránti tántoríthatatlan elkötelezettsége megmentette ezt a könyvet.
Hobie Doddnak, akinek rendkívüli szeretete, hűsége, barátsága és hite – valamint azon képessége, hogy gondot viseljen az üzleti és magánéletemre – lehetővé tette számomra, hogy nekiüljek és megírjam ezt a könyvet.
Jill Kramernek, aki szerkesztői munkája során mindig rálelt a lényegre könyvemben, és biztosította, hogy mások ugyanígy rátaláljanak.
Robin Pearl-Smith-nek, húgomnak, amiért működtette a honlapomat, szüntelenül szerkesztgette e könyvet (a szüleimmel, valamint Hobie-val és Chaddel egyetemben – még mielőtt Jill megkapta volna), és segített jobban megértetnem a Kapcsolatteremtést a világgal.
John Edwardnak, az általa nyújtott összes „színfalak mögötti” támogatásért.
Lorane, Harry és Cameron Gordonnak, akik megnyitották előttem a szívüket, s a családom voltak a családomtól távol, otthont adtak nekem az otthonomtól távol, hozzásegítve engem képességeim kiteljesedéséhez.
Lee és Patti Carrollnak, akiknek barátsága és hite éltetően hatott rám e könyv megírása közben.
John Altschulnak, aki igyekezett udvariasan figyelmen kívül hagyni mindezt, mígnem ő is átélte a maga gyógyulását.
Aaronnak és Solomonnak, mennyei megértésükért.
Fred Ponzlovnak, amiért önzetlenül áldozott rám önmagából és az idejéből.
Mary Kay Adamsnek, eltökélt támogatásáért és bátorításáért.
Gary Schwartz-nak és Linda Russeknek az időért és energiáért, amit a Kapcsolatteremtő Gyógyítás kutatásába és dokumentálásába fektettek, valamint a könyvhöz írott csodálatos Előszavukért.
Reid Tracynek, amiért foglalkozott e könyvvel, engem pedig oly kedvesen és tisztelettel kezelt.
A Hay House teljes személyzetének, köztük Tonyának, Jacquinek, Jennynek, Summernek és Christynek, amiért ott voltak, és csodálatos segítőkészséggel álltak hozzá e könyvhöz, valahányszor hozzájuk fordultam.
Susan Shoemakernek, aki számtalan csésze teát kiáztatott, miközben hangosan felolvasta nekem ezt az egész könyvet – kétszer is!
Joel Carpenternek, aki beengedett az otthonába, és mindig gondoskodott róla, hogy elég időre abbahagyjam az írást, hogy ehessek valamit.
Stephen Wolfe-nak, amiért földelő és stabilizáló elemként működött az életemben.
Craig Pearlnek, az öcsémnek, amiért nem nevetett ki.

És Istennek, az Egyetlennek ebben a könyvben, akit nem érdekel, helyesen írom-e le a nevét.

I. RÉSZ

Az adomány

„Meddig hagyod még szunnyadni az energiádat?
Meddig nem veszel még tudomást önmagad végtelenségéről?”
– Bhagwan Shree Rajneesh: Egy csésze tea

ELSŐ FEJEZET

Az első lépések

„Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy úgy, mintha semmi csodálatos nem volna benne, vagy úgy, mintha csupa csoda lenne.”
– Albert Einstein

Gary csodája
Hogy volt képes ez az ember egyáltalán feljutni a lépcsőn? – gondoltam magamban, a rendelőm bejárata melletti panorámaablakon kitekintve. Új páciensem éppen ekkor ért a lépcsősor tetejére. Lépésenkénti nekirugaszkodásait szünetekkel tűzdelte meg, melyek alatt a következő lépcsőfokra meredt, mintegy nekidurálva magát az erőfeszítésnek. Újra eltűnődtem rajta, vajon tényleg a legbölcsebb eljárás volt-e egy olyan épület első emeletén kezdeni meg kiropraktőri gyakorlatomat, amelyben nincsen lift. Nem olyasmi ez, mint fékjavító műhelyt nyitni egy meredek domboldalon?
Amikor 1981-ben megkezdtem a prakszisomat, nem volt sok választási lehetőségem, most pedig úgy tűnt, mintha még kevesebb lenne… jóllehet az okok megváltoztak. A tizenkét év alatt, amit itt töltöttem, kiropraktőri prakszisom az egyik legkiterjedtebbé vált Los Angeles városában. Hogyan is tehetném meg, hogy szedem a sátorfámat és elköltözöm?
Úgy döntöttem, nem megyek ki, hogy segítsek a férfinak felkecmeregni az utolsó néhány lépcsőfokon. Nem akartam kisebbíteni a teljesítmény mámorát, mely hamarosan eltölti. Az arcáról annak a hegymászónak a sziklaszilárd eltökéltsége sugárzott, aki a Mount Everest utolsó kaptatóját mássza meg. Amikor végre feltámolygott a lépcsőpihenőre, óhatatlanul is a Notre Dame-i toronyőr rettenthetetlen kapaszkodását juttatta eszembe, fel a harangtoronyba.
A páciens papírjaira vetett pillantás elárulta, hogy az illetőt Garynek hívják. Gary a hátfájdalma miatt keresett fel, mely egész életén át végigkísérte. Ez nem is volt meglepő. Bár fiatal és egészséges volt, a testtartása egészen eltorzult, amint az a szemem elé táruló test láttán azon nyomban nyilvánvalóvá vált. A jobb lába jó pár centiméterrel rövidebb volt, mint a bal, és a jobb csípője sokkal magasabban helyezkedett el. E deformitás következében jól láthatóan sántikálva járt, jobb csípőjét minden lépésnél kifelé lendítette, azután előrelökte a testét, hogy utolérje magát. A jobb lábfeje befelé fordult és a balon nyugodott, úgyhogy a két lába egyetlen vastagabb lábszárként működött, mely a felsőteste súlyát egyensúlyozta. Hogy megóvja az eleséstől, a háta megközelítőleg harmincfokos szögben előregörbült, azt a látszatot keltve, mintha a férfi épp fejest készülne ugrani egy úszómedencébe. A testtartása és a járása eredményezték heves hátfájdalmait gyerekkorától egészen a jelen pillanatig.
Gary hamarosan beavatott a története számomra ismeretlen részébe. Kiderült, hogy bizonyos szempontból a születése pillanatától egy lépcsősoron küzdi fel magát. Az orvos túl hamar vágta el a köldökzsinórját, fennakadást okozva a csecsemőagy oxigénellátásában. Mire a tüdők átvették a feladatot, a baj megesett: Gary agya olyan károsodást szenvedett, mely miatt a teste jobb oldala nem tudott a ballal szimmetrikusan fejlődni.
Tizennégy éves korára, magyarázta Gary, már több mint húsz doktort keresett meg abban a reményben, hogy orvosolni tudják az állapotát. Műtétet végeztek rajta – megnyújtották az Achilles-inat a jobb sarkán, hogy javítsanak a járásán és a testtartásán. Nem használt. Ortopéd cipőt és lábmerevítőt kapott. Mit sem javult a helyzet. Amikor a jobb lábát gyötrő görcsök egyre hevesebbé váltak, Garynek erős görcsoldó gyógyszereket írtak fel. A görcsök mintha csak erőre kaptak volna a gyógyszerezéstől, mely egyébként eltompította és kábává tette a fiút.
Végül Gary egy híres és nagy becsben álló specialista rendelőjében találta magát. Ha valaki képes segíteni rajta, akkor kétségtelenül ez a férfi lesz az.
Az alapos kivizsgálást követően a doktor leült, Gary szemébe nézett és megmondta neki, hogy semmit sem tud tenni érte. Kijelentette, hogy Gary egész életében hátproblémákkal fog küszködni, és hozzátette, hogy ezek a kora előrehaladtával egyre erősödnek majd, a csontváza egyre jobban eldeformálódik, és végül arra fog kényszerülni, hogy tolókocsiban töltse el az életét. Gary csak meredt némán a doktorra.
Minden reményét és várakozását erre az orvosszakértőre tette fel, ám amikor elhagyta a rendelőjét, csüggedtebb volt, mint valaha. Ez volt az a nap, amikor a saját szavaival élve „gondolatban leírta a fennálló orvosi intézményrendszert”.
Tizenhárom év telt el. Miközben együtt tornázott egy nőismerősével, Gary történetesen megemlítette az illetőnek, hogy éppen borzalmasan heves hátfájdalmaktól szenved. A nő a véletlen szeszélyéből történetesen az én páciensem volt két évvel korábban, egy súlyos motorbalesetet követően. Az ő ajánlására kereste fel Gary a rendelőmet.
És most itt volt nálam.
A történetébe belefeledkezve pillantottam fel a jegyzetelésből, hogy megkérdezzem:
– Tudja, mivel foglalkozom én?
Gary rám nézett, némiképp döbbenten a kérdéstől.
– Maga kiropraktőr, nem igaz?
Igenlően biccentettem, tudatosan úgy döntve, hogy nem mondok többet. A várakozás feszültsége lebegett a levegőben. Vajon én voltam az egyetlen, aki érezte?
Átvittem Garyt egy másik helyiségbe, lefektettem egy kezelőasztalra, és helyreigazítottam a nyakát, majd utasítottam, hogy 48 óra múlva jöjjön vissza újbóli állapotfelmérésre, és közöltem vele, hogy az első vizitje véget ért.
Két nap múlva Gary visszatért.
Mint előzőleg, most is lefektettem az asztalra. A helyreigazítás alig néhány percet vett igénybe. Ez alkalommal arra kértem, hogy lazítson és csukja be a szemét… és mindaddig ne nyissa ki, míg nem kérem rá. A kezeimet tenyérrel lefelé nagyjából harminc centire a törzse fölé helyeztem a levegőbe, s lassan tudatosítottam magamban a különböző, ám még mindig szokatlan érzeteket, melyek elöntöttek, miközben felfelé vittem a kezeimet a feje irányába. A tenyereimet befelé fordítva húztam őket tovább felfelé, míg csak két oldalról szembe nem kerültek Gary halántékával. Miközben ott tartottam őket, láttam, hogy Gary szemei ide-oda cikáznak, gyorsan és erőteljesen, egyik oldalról a másikra, éspedig olyan intenzitással, mely azt mutatta, hogy Gary semmiképp sem merülhetett álomba.
Ösztönös késztetést éreztem, hogy levigyem a kezeim Gary lábfejtájékára. Lazán tartottam őket, hogy a tenyerem szembenézzen a talpával. Úgy éreztem, mintha a kezeim egy láthatatlan tartószerkezeten függenének. Gary születési rendellenességének következtében a jobb lába akkor is megmaradt befelé forduló helyzetében, amikor hanyatt feküdt. Miközben zoknis talpait néztem, fogalmam sem volt róla, minek leszek pillanatokon belül szemtanúja. Olybá tűnt, mintha a lábfejei életre keltek volna. Nem csupán úgy elevenedtek meg, ahogyan mindnyájunk lába eleven, hanem mintha két független élőlénnyé váltak volna, melyeknek semmi közük egymáshoz – még kevésbé Garyhez. Lenyűgözve és megbabonázva figyeltem a lábfejek mozgását. Szinte úgy tűnt, mintha mindkettőben egy-egy független tudat lenne jelen.
Majd Gary jobb lábfeje hirtelen egy olyan mozgásmintázatba kezdett, mely egy gázpedál enyhe „pumpálására” hasonlított. Miközben ez a „pumpálás” folytatódott, egy második mozdulat is kiegészítette – egy kifelé irányuló körző mozgás, mely kimozdította jobb lábfejét eredeti, a balon nyugvó pozíciójából függőleges helyzetbe, melyben a lábujjak éppúgy a mennyezet felé mutattak, mint a bal lábfejen. Lélegzetemet visszafojtva, néma csendben bámultam Garyt, akinek szemei továbbra is úgy cikáztak ide-oda, mint egy gyorsuló metronóm egy hangversenyzongorán. Azután a lábfeje, továbbra is pumpálva, visszafordult, és megállapodott eredeti pozíciójában. A minta megismétlődött. Ki. Be. Ki. Be. Majd mintha leállt volna. Én vártam. És vártam. És vártam. Úgy tűnt, más már nem következik.
Azon vettem észre magam, hogy körbemegyek az asztalon, míg oda nem érek Gary jobb oldalához. Noha akkoriban nem volt szokásom megérinteni az emberek testét, miközben ezt csinálom, most késztetve éreztem magam, hogy nagyon gyengéden ráhelyezzem a kezeim Gary jobb csípőjére úgy, hogy a jobb kezem a bal felett legyen, de ne közvetlenül rajta. Lenéztem Gary lábfeje felé. A jobb lábfej ismét mozogni kezdett, először a pumpáló stílusban, majd újrakezdte a körzést. Ki. Be. Ki. Be. Ki.
Én vártam. És vártam. Úgy tűnt, más már nem fog történni.
Elvettem a kezemet Gary csípőjéről, azután gyengéden, két ujjal megérintettem a mellkasát.
– Gary? Úgy gondolom, végeztünk.
Gary szeme továbbra is ide-oda cikázott, bár jól láttam, hogy próbálja kinyitni. Körülbelül fél perccel később, amikor végre kinyílt, Gary egy kissé kábultnak tűnt.
– Mozgott a lábam – újságolta, mintha én nem láttam volna. – Éreztem, hogy mozog, de nem tudtam megállítani. Nagyon forrónak éreztem mindenemet, aztán mintha valamiféle energia gyülemlett volna a jobb lábikrámban. Aztán… őrültségnek fogja gondolni, de úgy éreztem, mintha láthatatlan kezek forgatnák a lábfejemet, bár egyáltalán nem is kezeknek tűntek.
– Most már felállhat – mondtam mindent elkövetve, hogy ne látsszon rajtam a zavarodottság, pedig még mindig azon igyekeztem, hogy megemésszem ezt az egészet magamban. Gary felegyenesedett – huszonhat év alatt először – teljes száznyolcvanhárom centis magasságában, két önálló lábra.
Hálatelt ámulattal néztem Garyt, ahogyan ott állt: A gerince egyenes volt, medencecsontjai pedig mindkét oldalon egy szintben, kiegyensúlyozottan álltak. Az arckifejezése ekkor kezdte tükrözni, hogy ő maga is felfogja az imént történteket. Miután tett néhány puhatolózó lépést, láttam, hogy némi bicegés visszamaradt ugyan, ám egyáltalán nem hasonlított a korábbi kaszáló dülöngélésre. Távolról sem.
Gary fülig érő mosollyal az arcán távozott a rendelőmből, és én figyeltem, amint kecsesen lesétál a lépcsőkön.

Útjelzők
Azon a napon az energia nyilvánvalóan egészen új szintre emelkedett. Hogy miért? Magam sem tudom. Egyszerűen szokása volt új szintekre emelkedni, olykor hetente, máskor néhány naponta, megint máskor több ízben is egy adott nap folyamán. Azt már akkor is tudtam, hogy bár az energia rajtam keresztül árad, nem én hozom létre, de még csak nem is én irányítom. Ezt valaki más teszi, valaki nálamnál sokkal hatalmasabb. Noha az utóbbi időben alaposan utánaolvastam a dolognak, ami velem történt, nem illeszkedett egyetlen „energiagyógyításhoz” sem, melyekről e könyvekből értesültem. Ez több volt puszta „energiánál”. Életet és intelligenciát hordozott, túlmutatva a számos „technikán”, melyek megtöltik a könyvespolcokat és a New Age-es folyóiratokat. Ez valami más volt. Valami nagyon valóságos.
Ami aznap délután Garyvel történt, az nemcsak az ő életét változtatta meg, de az én életem küszöbönálló változását is jelezte. Nem mintha Gary lett volna az egyetlen páciens, akin ebben a stílusban – a kezeimet a test felett mozgatva – dolgoztam. Ez már több mint egy éve a gyakorlatommá vált. És nem is ő volt az egyetlen páciens, akinél figyelemreméltó gyógyulás következett be e gyakorlat során. Mindazonáltal messze ő a legkirívóbb esetem – ő volt az a páciens, aki a legsúlyosabb testi fogyatékossággal érkezett, és a legmeglepőbb és szembeszökő eredményekkel távozott a rendelőmből. Az ország legremekebb orvosai közül majd két tucat sem tudta korrigálni Gary járását, testtartását, valamint csípőjének és lábának elfordulását – vagy akár csak valamelyest is javítani ezeken –, és a rendellenesség, s a vele járó fájdalom most gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. Percek leforgása alatt hűlt helye maradt.
Ismét elcsodálkoztam, miért döntött ez az energia úgy, hogy pont rajtam keresztül nyilvánul meg. Úgy értem, ha én fésültem volna át egy felhőn ücsörögve a bolygót a legalkalmasabb személyért, akire ráruházhatom az univerzum egyik legritkább és legkapósabb adományát, akkor nem tudom, kinyúltam volna-e az éterből, hogy mutatóujjammal szétválasszam a roppant sokaságot, majd azt mondjam: „Megvan! Ő az! Ő kapja meg ezt az adományt!”
Mármost a dolog valószínűleg korántsem így történt, bennem mégis ezt az érzést keltette.
Kétségtelenül nem azzal töltöttem az életem, hogy egy tibeti hegytetőn üldögéljek, a köldökömet bámuljam és kis tálkámból silány kotyvalékot egyek evőpálcikával. Tizenkét éven át építgettem a prakszisomat, volt három lakásom, egy Mercedesem, két kutyám és két macskám. Olyan ember voltam, aki alkalomadtán hajlamos a mértéktelenségre, többet tévézik, mint egy tizenkét éves tévéfüggő, és úgy véli, hogy minden „kötelezettségének” eleget tesz. Persze azért nekem is kijutott a problémákból – az igazat megvallva a bajok épp azelőtt tetőztek, hogy ez a bizarr eseménysor kezdetét vette volna –, ám az életem általánosságban tervszerűen folydogált.
De vajon kinek a terve szerint? Ez volt az a kérdés, melyet ekkor fel kellett tennem magamnak. Visszatekintve ugyanis jól láttam, hogy életem útját bizonyos jelzések kísérték – különös jelenségek, egybeesések és események – melyek egyenként ugyan nem voltak túlzottan jelentősek… együttesen azonban, az utólagos értékelés szempontjából azt sugallták, hogy valójában soha nem azon az úton jártam, amelyet hitem szerint magam választottam.
Hol volt az első útjelző? Milyen messzire nyúlnak vissza a bizonyítékok? Ha anyámat kérdezed, a dolog már azon a szent napon kezdődött, amelyen világra jöttem a méhéből. Születésem az ő szavával élve „szokatlan” volt. Természetesen a legtöbb anya különlegesként és páratlanként őrzi emlékezetében első szülése élményét, de itt nem csak erről van szó. Egyes nők napokon át vajúdnak kínok között, mások egykettőre megszülnek az erdőben vagy egy taxi hátsó ülésén. Bezzeg az én anyám! Ő meghalt a szülészeti ágyon, miközben velem vajúdott.
De nem a halál volt az, ami anyámat zavarta. Az bántotta, hogy vissza kell térnie az életbe.

MÁSODIK FEJEZET

Leckék a halál utáni életből

„Megvan a maga logikus oka mindannak, ami ezen a világon és rajta túl történik – és az egész tökéletesen ésszerű. Egy napon majd megérted Isten tervének fenséges célját.”
– Lois Pearl

A kórház
Mikor fog már megszületni ez a gyerek? – gyötrődött az asszony. A szülőszobán Lois Pearl, az anyám, folyamatosan végezte a légzőgyakorlatait, és nyomott, csak nyomott… de semmi sem történt. Sehol a gyerek. Semmi tágulás. Csak a fájdalom és még több fájdalom, s az orvos, aki be-beugrik ellenőrizni az állapotát, miközben más újszülötteket segít a világra. Anyám igyekezett nem kiabálni; eltökélte, hogy nem csinál jelenetet. Elvégre is ez egy kórház, itt beteg emberek fekszenek.
Mégis, amikor a doktornő legközelebb arra járt, anyám könyörögve nézett rá, és záporozó könnyek közt kérdezte meg tőle: – Véget fog ez érni valaha?
Az aggódó doktornő határozott mozdulattal anyám hasára helyezte a kezét, hogy lássa, „leszálltam-e” eléggé ahhoz, hogy megszülethessek. A doktornő arca elárulta, hogy erről nincs maradéktalanul meggyőződve, de figyelembe véve anyám pokoli fájdalmait, mégis odafordult a nővérhez, és vonakodva azt mondta neki: – Vigyék be!
Anyámat egy kerekes ágyra tették, és áttolták a szülőszobába. Miközben a doktornő továbbra is nyomta a hasát, anyám arra figyelt fel, hogy a helyiség hirtelen megtelt valaki fülhasogató sikolyaival. Egek, gondolta magában, ez a nő aztán tényleg bolondot csinál magából! Azután rádöbbent, hogy rajta és az orvosi személyzeten kívül egy lélek sincs a szobában – ami annyit jelent, hogy a sikoltozásnak az ő torkából kell származnia. Végül mégiscsak jelenetet csinált. Ez őszintén bántotta.
– Mikor lesz már vége?
A doktornő vigasztaló pillantást vetett rá, és adott neki egy rövidke szippantásnyi étert. Olyan volt, mintha ragtapaszt tennének egy levágott végtagra.
– Elveszítjük…
Anyám alig hallotta a hangot a motorok bömbölésétől – hatalmas motorok voltak, amilyeneket gyárban találna az ember, nem kórházban. Amikor beindultak, nem voltak ilyen hangosak. A bizsergő érzéssel kísért hang a talpai környékéről indult ki, majd elkezdett felfelé kúszni a testén, mintha a motorok egyre feljebb kerülnének, s előrehaladtukban mind hangosabbá és hangosabbá váltak, kioltva az érzékelést az egyik területen, mielőtt továbbhaladtak a következőre. Nyomukban csak a zsibbadtság maradt.
A motorok hangja felett a vajúdás kínja vakító intenzitással folytatódott.
Anyám tudta, hogy erre a fájdalomra egész hátralévő életében emlékezni fog. A szülésznő – ez a gyakorlatias, minden felesleges hajcihőt elutasító, tenyeres-talpas doktornő – meg volt győződve róla, hogy a nőknek a szülés élményét „a maga teljességében” kell megtapasztalniuk. Ami azt jelentette, hogy csak semmi fájdalomcsillapító. Még a kitolási szakaszban sem, hacsak azt az aprócska szippantás étert nem számítjuk az összehúzódások tetőpontján.
Különös módon az orvosok és nővérek egyike sem tűnt zaklatottnak. Itt volt ez a mennydörgő hang, és mégis úgy tűnt, hogy a szülőszobában senki sem veszi észre. Hogyan lehetséges ez? – tűnődött anyám.
Tehát a motoroknak és a nyomukban maradt zsibbadtságnak megkönnyebbülést kellett volna hozniuk. De ahogy átrobajlottak anyám medencéjén a dereka felé, elöntötte őt a bizonyosság, hogy mi fog történni, amikor a motorok elérik a szívét.
Elveszítjük…
Nem! Elárasztotta az ellenszegülés érzete. Fájdalom ide vagy oda, anyám nem akart meghalni – elképzelte a szeretteit, amint őt gyászolják. De bárhogy küzdött is, a motorok nem voltak hajlandók visszafordulni. Haladtak tovább felfelé, centiről-centire zsibbasztva el őt, mintha kitörölnék a létét. Képtelen volt megállítani őket. Amint anyám eljutott eddig a felismerésig, különös dolog történt. Noha továbbra sem akart meghalni, hirtelen békesség ereszkedett rá.
Elveszítjük őt…
A motorok elérték a szegycsontját. Dübörgésük betöltötte a fejét.
Azután elkezdett emelkedni….

Az utazás
Nem anyám teste volt az, ami a levegőbe emelkedett, hanem az a része, melyre csak a lelkeként tudott gondolni. Húzták odafentről, és ő céltudatosan vonzódott valami felé. Nem nézett vissza. Immár nem volt tudatában fizikai környezetének; tudta, hogy már maga mögött hagyta a szülőszobát és annak motorjait. Egyre csak emelkedett, szállt felfelé. És noha semmiféle tudatos ismerete nem volt a halál utáni életről – vagy ami azt illeti, semmi „spirituális” dologról –, ez vajmi keveset számított. Nem szükséges magas fokú spirituális előképzettség azon tapasztalás megértéséhez, hogy az alapvető lényeged éppen elhagyja a tested, és emelkedni kezd. Erre csak egyetlen magyarázat létezhet.
Anyám utolsó felismerése a szülőszoba ágyán az volt, hogy noha éppen most hagyja maga mögött az összes jól ismert dolgot, többé már nem bánja. Ez először meglepte. Mihelyt abbahagyta a küzdelmet és „elengedte magát”, kezdetét vette az utazása. Elsőként a teljes béke, nyugalom, és minden földi kötelezettségtől való szabadság érzése öntötte el. Eltűntek az aggasztó apróságok, melyek megbéklyózták. Nem voltak többé betartandó határidők, elvégzendő világi feladatok, teljesítendő elvárások és meghúzandó határok. Nem létezett többé félelem az ismeretlentől. Sorra mindezek a dolgok szertefoszlottak… és micsoda megkönnyebbülés volt ez! Micsoda hatalmas megkönnyebbülés. Miközben ez történt, megint csak a súlytalanság érzése fogta el, és tudatára ébredt, hogy lebeg. Mindeme földi kötelezettségek szertefoszlásával olyan könnyűnek érezte magát, hogy egy még magasabb szintre szállt fel. Így kezdődött hát anyám emelkedése, mely csak azért torpant meg időről-időre, hogy különféle ismereteket szívhasson magába.
Különböző szintek során át emelkedett – ő nem emlékszik egy elkülönült „alagút” szakaszra, amelyről számos hasonló élményen átesett személy beszámolt. Anyám viszont arra emlékezett, hogy az útja során találkozott „másokkal”. Ezek többek voltak puszta „embereknél”. „Lények”, „szellemek”, azok „lelkei” voltak, akiknek az ideje lejárt e földi világban. E „lelkek” beszéltek hozzá, habár a beszélni nem éppen a legmegfelelőbb szó. A kommunikáció nem szavakkal történt; egyfajta gondolatcseréről volt itt szó, mely semmi kétséget nem hagyott a közlések tartalmát illetően. A kétség itt nem létezett.
Anyám rájött, hogy a szóbeli nyelv, ahogyan mi ismerjük, nem annyira elősegítője, mint inkább gátja a kommunikációnak. Egyike azon akadályoknak, melyeket azért állítanak elénk, hogy felülkerekedjünk rajtuk e földi tanulási folyamatunk részeként. Egyben annak a rendszernek is része, ami megtart minket behatárolt felfogóképességű állapotunkban, melyben a többi leckénk elsajátítása érdekében működnünk kell.
A lélek – a személyiség „magja” – az egyetlen dolog, ami fennmarad és aminek jelentősége van, eszmélt rá anyám. A lelkek világosan feltárták természetüket. Nem voltak hozzájuk kapcsolódó arcok, nem volt testük, semmi mögé nem rejtőzhettek el, anyám mégis pontosan felismerte mindegyikük kilétét. Fizikai külsejük többé nem képezte részüket. Maguk mögött hagyták annak a szerepnek a tanúságaként, melyet a szeretteik életében valaha játszottak, hogy ők zárják kegyelettel a létezésükről őrzött emlékeik közé. Korábbi fizikai lényük e tanúbizonysága az egyetlen, ami itt maradt utánuk e Földön. Valódi lényegük viszont immár a magasba emelkedett.