JUDY - SZEMTŐL SZEMBEN

Tartalom

Előszó (Judy)
Egy boldog nap
Élet és halál között
Az intenzív osztályon
Nem adom fel!
Az első műtét
Tükörkép
Otthon, édes otthon
Újra a kórházban
A plasztikai sebésznél: szembesülés a valósággal
Szíria
Énekelni akarok
Újra a világot jelentő deszkákon
A tragédia képei
Küzdelem a végsőkig
A siker ára
Hosszú még az út
Az én Bonnym!
Lassan véget ér egy rossz álom
Boldogság és siker
Váratlan lánykérés
A boldogság kapujában
Utószó (Adrienn)
Köszönetnyilvánítás

„Kezdeném, de hol kell, hogy érts és tisztán láss,
Mi egyformák vagyunk, te, én vagy bárki más…”
(Groovehouse – „Hosszú az út”)

Kedves Olvasó!

Ez a könyv az életem legmeghatározóbb időszakáról szól. 1998. december 14-én Szolnok közelében súlyos autóbaleset ért. Ez a tény sokak számára már ismerős lehet. Ennek ellenére szinte biztos vagyok abban, hogy csak néhol ütközhetsz megegyező részletekbe a bulvársajtóban olvasottakkal, hiszen ez a könyv a teljes igazságot és a balesetem pontos körülményeit eleveníti fel.
Az elmúlt tíz évemet végigkísérte a sajtó, többek között a zenei pályám miatt, amelyben szerepet kapott a magánéletem is. Az embereket legtöbbször az újabb és újabb műtéteim érdekelték. Vagy azért, mert hasonló cipőben jártak, vagy csak egyszerűen puszta kíváncsiságból, együttérzésből voltak kíváncsiak rám.
Eleinte meglepett az emberek érdeklődése. A saját nehézségeim töltötték ki mindennapjaimat, így eszembe sem jutott, hogy vannak, akik odafigyelhetnek a sorsomra, esetleg azonosulnak a problémáimmal. Nagyon jólesett az érdeklődés.
Egy évtizede történt ez a tragédia, mégis a mai napig én vagyok a „balesetes lány”.
Már tudom, hogy rengeteg hasonló sorsú ember él a világon, minden jó szó és segítség nélkül, ezért ismert személyiségként talán kapaszkodót nyújthatok számukra.
Pontosan ezért éreztem fontosnak, hogy megszülessen ez a könyv, mert szeretném, ha a valós történetemet olvashatnád.
Bízom benne, hogy ahogy engem az erőm, a hitem, a kitartásom, úgy sokakat ez a könyv segít át olyan nehéz helyzeteken, amelyből azt gondolnánk, nincs kiút!
Sokszor volt részem fájdalomban, és számtalanszor ütköztem nehézségekbe, de az „út” végére érve már tudom: mindez megérte.
Bár sokan úgy gondolták, hogy a gyógyulásom elvesztegetett idő, amely soha vissza nem hozható, nekem mégis egy olyan időszak, amely meghatározta jelenlegi boldog és sikeres életemet.
Rengeteget tanultam ebben a tíz évben. A baleset után nem csak a külsőm helyrehozatalával kellett szembenéznem és megküzdenem, hanem a lelkem gyógyításával is, amely sokkal nagyobb erőfeszítés és feladat volt számomra, mint gondoltam. Felismertem, hogy a pozitív gondolataim erejével elérhetem mindazt, amiről álmodtam. Legyen szó a sikereinkről vagy bármi olyasmiről, amiről azt hisszük, elérhetetlen.
Tanulságos volt ez az időszak, mert rájöttem, hogy kik azok, akikre a végsőkig számíthatok. Születtek új barátságok, és megszűntek régiek. A balesetem még szorosabbá tette kapcsolatomat a családommal. Sokkal erősebb és tudatosabb lettem.
Tudom értékelni az élet minden percét. Megélem a pillanatokat, nem csak átsiklom rajtuk.
És nem utolsó sorban elfogadtam önmagam. Már minden fájdalom nélkül állok a tükör előtt.
Remélhetőleg a könyv végére érve elhiszed majd, hogy hittel, erővel, akarattal és kitartással MINDEN vágyunkat elérhetjük.
Te, aki most a kezedben tartod ezt a könyvet, hiszem, hogy megtalálod benne a megoldást a problémádra, és segítséget nyújthatok abban, hogy elérd a legszebb álmaidat.

JUDY

Egy boldog nap

Fülledt, meleg nyári napra ébredtem. Jenny, a kutyám szokás szerint az ágyamon viháncolt, és próbálta felém bökdösni kedvenc labdáját. Rámosolyogtam, és éreztem, hogy gyönyörű napom lesz. Rápillantottam az órára, és megállapítottam, hogy még van két órám az indulásig. Nem késhetek egy percet sem, hiszen ma lesz az esküvőm! Szerencsére már minden készen állt a nagy napra, sok energiát fordítottunk Rolival az elmúlt hónapokban az előkészületekre.
Egyedül a vendégek ültetésével bajlódtunk egy keveset, de tegnap éjjel végre sikerült mindenkinek megtalálnunk a megfelelő helyet, ráadásul úgy tűnt, az időjárás sem tartogat számunkra meglepetéseket. Kikászálódtam az ágyból, és elindultam a fürdőszoba felé. Roli már az ajtóban várt a reggeli tejeskávémmal. Csak egymás szemébe néztünk, és bár meg se szólaltunk, tudtam, hogy mélyen legbelül most ugyanazt érzi, mint én. Életünk legszebb órái várnak ma ránk.
Ábrándozásomból a telefon csörgése billentett vissza a valóságba.
– Judy? Nem fogod elhinni, kik állnak a bejáratnál! – harsogta nevetve a fülembe az egyik barátnőm.
– Milyen bejáratnál? – kérdeztem megilletődve.
– Most értem ide, az esküvőtök helyszínére. A kapu előtt fotósok hada áll hatalmas objektívekkel. Na, erre nem számítottatok, mi?
A nevetés kerülgetett barátnőm lelkesedése hallatán, de hirtelen megdobbant a szívem is. Úgy éreztem magam, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Kérdések kattogtak a fejemben: Hogy kerülnek oda? Honnan tudják, mikor lesz a szertartás? A következő pillanatban elhatároztam, hogy történjen bármi is, senki nem ronthatja el a boldogságomat.
Egy órával később már autóval robogtunk a helyszín felé. Bár kicsit késésben voltunk, számomra is meglepő módon nem izgultam. Csak ültem, néztem a mellettünk elsuhanó tájat, gondolataim teljesen megpihentek, és eddig ismeretlen nyugalom áradt szét bennem. A helyszínen csodálatosan feldíszített terem várt: fehér és arany színben pompázott minden. Sétáltam a megterített asztalok között, végigsimítottam a terítőket, néztem az üvegpoharakon megcsillanó aranydíszeket, gyertyatartókat, és könnybe lábadt a szemem a boldogságtól. Felpillantottam, és láttam, hogy a sminkes lány siet felém. Messziről hadonászott, miközben az órájára mutogatva jelezte, hogy siessek, mert nem leszünk készen.
Megszaporáztam a lépteimet, benyitottam a készülődésemre szánt szobába, és néhány pillanat múlva már négyen-öten sürögtek-forogtak körülöttem, és mindenki azon ügyködött, hogy én legyek a legszebb. Valójában most szembesültem először azzal, hogy néhány óra múlva a felesége leszek annak a férfinak, akire olyan régóta vártam. Ettől kezdve csak úgy repült az idő. Készült a hajam, a sminkem, édesanyám az utolsó simításokat végezte a gyönyörű, kedvenc divattervezőm által készített ruhámon. A hagyományokkal ellentétben együtt készülődtünk Rolival. A hétköznapokban is rengeteg időt töltünk kettesben, közös munkánk miatt. Nem hiszek a babonákban – fontos volt nekem, hogy ez a nap csak a miénk legyen. A miénk.
Egy óra múlva már a tükör előtt álltam, és nézegettem a csodálatos mintákat, színeket, rátéteket a ruhámon. Más volt ez a tükörkép, mint egykor, de már nem voltak félelmeim, gátlásaim, amikor megpillantottam önmagam. A legjobb barátnőimet néztem a tükörben, ahogy nem kis nevetés kíséretében segítenek egymásnak a fűzőik rögzítésében. Mennyi szép közös emlék, mennyi öröm és bánat vezetett idáig. Nem tudom, mások hogyan élik meg az esküvőjük napját. Én úgy éreztem magam, mintha lelassult volna az idő, és bárkire pillantottam a szobában, sok-sok együtt töltött boldog perc jutott eszembe.
Kintről nevetés és beszélgetés zaja törte meg gondolataim sorát, majd a vőfély nyitott be az ajtón, arcán széles mosollyal, és kihívott minket az udvarra, mert kezdetét vette a lány kikérése.
Kiléptem a szabadba, és megláttam a rengeteg rokonunkat, barátunkat, ismerősünket, ahogy félkörben álltak, és minket csodáltak. Ott állt édesapám is elegánsan, mosolyogva. Szemében boldogság bujkált, ahogy megpillantott. A beszéd igazán meghatóra sikerült. Nemcsak a szüleim arcán potyogtak a könnyek, hanem a vendégek szemében is a meghatódottság jeleit láttam. Ezt követően megköszöntem édesanyámnak, édesapámnak, nagyimnak és az öcsémnek azt a sok-sok szeretetet és segítséget, amit tőlük kaptam az elmúlt években. Ezután a vendégsereg a szertartás helyszíne felé indult, amely csak néhány méterre volt. Gyönyörű, zöld gyep, székek hófehér borítással és arany masnikkal átkötve hívogatták őket. A bevonulásunkhoz hosszú, világos szőnyeg fedte a füvet, a kert végében pedig ott állt az a csodálatos boldogságkapu, virágok százaival díszítve, amelyről mindig is álmodtam.
Mi Rolival a lovak felé vettük az irányt, hiszen eredeti tervünk szerint lóháton ülve vonultunk volna az oltárig, stílusosan a kedvenc dalunkra, a Zorro című film egyik legszebb duettjére. A hívatlan lesifotósok meghiúsították elképzelésünket, de a lovak így sem maradtak ki, csak az útvonal változott egy kicsit. Felemelő érzés volt a magasból végignézni a vendégeken. Roli egy csodálatos fehér, én pedig egy fekete lovon ülve vonultam be. Közben végig egymás kezét szorongattuk, és megszólalni már nem, csak mosolyogni tudtunk.
A szőnyeg széléhez érve leszálltunk a lovunkról, majd Roli, édesanyjával karöltve, lassú léptekkel elindult az oltár felé. Mögöttük koszorúslány barátnőim rózsaszirmokat szórtak szerteszét. Ettől kezdve már csak pillanatok maradtak meg, úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Úgy éreztem, hogy egész eddigi életemben erre a percre vártam. Belekaroltam édesapámba, és elindultam a boldogságom felé, lépésről lépésre közeledve az oltárhoz. A külvilág megszűnt számomra, csak mi ketten léteztünk. Rápillantottam Rolira, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, annyira látszott az arcán a boldog izgalom.
– Kedves egybegyűltek, rokonok, barátok, ismerősök. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ezt a két csodálatos fiatalt a házasság szent kötelékében egyesítsük. Hosszú út vezetett idáig, amíg ma itt ülhetünk…
Hosszú út volt, bizony – gondoltam magamban. Hirtelen összeszorult a szívem, ahogy az elmúlt kilenc év egy másodperc töredéke alatt megjelent a szemem előtt.

*

– Viktor? Te vagy az?
– Hát persze, Robi, engem hívtál, nem? Olyan furcsa a hangod!
– Igen, azt hiszem, nagy gáz van. Hol vagy?
– Itt vagyok Judy szüleinél, éppen beszélgetünk. Miért?
– Itt állok a Szolnokot elkerülő úton, tudod, a 4-esen... óriási a káosz... egy autó legalább százzal rohanhatott bele egy teherautóba. Minden tele van a kocsi darabjaival. Tűzoltó- és mentőautók vannak mindenfelé, leállították a forgalmat is.
– És te jól vagy?
– Persze. Nem is ezért hívlak. Csak… Ne ijedj meg, de mi a Judy rendszáma?
– Rendszáma??? Robi! Te meg mi a francról beszélsz?
– Válaszolj már! Mi a rendszáma?
– Piros Mazda…AJ 45-71. De hát te is tudod! Mondd már, mi történt?
– Uramisten… Viktor!
– Mondj már valamit! Mi történt?
– Itt tartom a kezemben a telefonját. Bonni, a kutyája képe van rajta, tudod, még én festettem rá. Itt találtam az út mellett, ahogy kiszálltam az autóból. Várj, megpróbálok közelebb menni. Egy piros Mazda… Totálra tört…
– Uramisten… Az ő autója… Mi történt? Robi! Itt vagy még?
– Bassza meg… Viktor… Minden csupa vér… Ezek ők… Judy az autóban van még, nem tudják kiszedni… Teljesen összeroncsolódott… Várj, leteszem… Nem mozdul…
– Robi! Ne tedd le azt a rohadt telefont! Halló….

*

– Viktor… Viktor….
A volt barátom állítólag anyáék szólongatására tért csak magához. Falfehér arccal ült velük szemben a konyhaasztalnál, de nem tudott megszólalni, csak nézett maga elé üres tekintettel.
– Mi történt? Valami baj van? – kérdezte apa.
Viktor csak bólogatni tudott.
– A szüleiddel történt valami? A nagyszüleiddel? A barátaiddal?
Csak úgy záporoztak a kérdések, de ő csak rázta a fejét.
A következő pillanatban édesapám, mintha megérezte volna a bajt, csupán annyit kérdezett:
– Judy?
– Igen… – válaszolta alig hallhatóan. – Baleset érte őket. Azt hiszem, súlyos…
Élet és halál között

Mi ez a hideg? Hol vagyok? Fények, mindenhol fények… Nem tudtam kinyitni a szemem, hiába próbálkoztam. Valaki beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. Tűszúrásokat éreztem a számon, és közben remegtem. Minden hideg volt körülöttem, úgy tűnt, mintha egy alumíniumágyon feküdtem volna meztelenül. A távolból elkaptam egy-egy mondatfoszlányt a körülöttem állók beszélgetéséből:
– Szegény lány, szörnyű autóbaleset érte… Tudod, ez az énekesnő, Judy… Nem lehet tudni, hogy életben marad-e egyáltalán…
Próbáltam elfordítani a fejem, hogy körülnézzek, de nem mozdult. Sikerült végre kinyitnom a szememet, és megpillantottam a műtőasztal fölötti lámpákat és az orvosokat, ahogy fehér köpenyben állnak fölém hajolva. Miért vagyok kórházban? Hogy kerülök ide? Mit csinálnak velem? Miért nem érzem a lábamat? Kérdések tucatjai kavarogtak bennem. Ezután arra eszméltem, ahogy kifelé tolnak. Az ajtó szétnyílt előttem, és ott álltak a szüleim az öcsémmel. Riadt tekintettel néztek rám. A műtőben elkapott beszélgetésekből összetettem magamban a baleset tényét, és apára pillantva csak annyit tudtam kinyögni:
– Apa, basszus, azt hiszem, összetörtük az autót.
Ez volt az első mondat, ami elhagyta a számat. Aztán újra elsötétült minden.
Kinyitottam a szemem, és úgy éreztem magam, mintha egy rossz álomból ébredtem volna. A szobában sötét volt, csak a holdfény szűrődött be az ablakon, és világította meg a kórtermet. Körülöttem minden sivár volt. Pánik fogott el, nem értettem, mit keresek én itt. Ekkor résnyire kinyílt az ajtó, és bejött egy nővér. Megfogta a kezem, és megkérdezte, minden rendben van-e, majd megkért, hogy pihenjek.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy tiszta víz a kezem, és valaki zokog mellettem. Az öcsém temette az arcát a tenyerembe, és pityergett. Éreztem, hogy nagy baj lehet, ugyanis korábban soha nem láttam sírni. A szüleimre néztem, akik az ágyam végénél álltak. Fel szerettem volna ülni, és megölelni őket, de nem tudtam megmozdulni. Nem mozdult a lábam, és a kezem sem. Jeges rémület lett úrrá rajtam. Szívem a torkomban dobogott, és alig tudtam megszólalni. Úristen, nem fogok tudni járni – csak ez járt a fejemben. Biztosan azért néz rám mindenki ilyen ijedten. Kérdésekkel kezdtem bombázni a szüleimet, kérleltem őket, mondják el őszintén, fogok-e tudni járni, mozogni. Ők bizonygatták, hogy nincs semmi gond, az engem ért trauma miatt nem tudom mozgatni a végtagjaimat, és a csípőm is eltört. Borzasztó volt, hogy ugyan éreztem a lábamat, de hiába próbáltam akár csak egy kicsit is felemelni, nem történt semmi.
Valószínűleg a sokktól és a fájdalomcsillapítóktól újra álomba merültem, mert legközelebb már szúrós acetonszagra eszméltem, és egy nővérke éppen a körmömről mosta le a lakkot. Pont előző nap voltam manikűrösnél, aki az akkoriban divatosnak számító világoskékre festette a körmömet. Amint igazán magamhoz tértem, rászóltam, hogy ne mossa le, mert hétvégén fellépésünk lesz, és addig már nem lesz időm rendbe hozatni. Akkor már úgysem leszek itt – gondoltam magamban.
A nővér rám pillantott, folytatta a ténykedését, és csak annyit mondott:
– Azt csak úgy hiszi, hogy elmehet innen. Azt hiszem, jó hosszú időre kibérelte ezt a kórtermet.
Én magamban csak nevettem ezen, mert úgy gondoltam, nincs tisztában azzal, hogy engem milyen fából faragtak. Én nem fogok sokat feküdni itt, ha rajtam múlik.

*

Beszélgetés hangjára ébredtem. Anikó, a barátnőm ült a mellettem lévő ágyon, telefonált éppen. Ezek szerint ő jól van, pedig mögöttem ült az autóban. Szerencsés. Szokása szerint hangosan beszélt, valamilyen Marinak ecsetelte éppen a kórházi élményeit. Letette a telefont, majd rám nézett.
– Te, mi lesz itt velünk? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem.
Megdöbbentett, hogy alig jött ki hang a torkomon, és minden egyes szó kínokat okozott. Valami szorította a tüdőmet. Kérdeztem tőle, ki volt az a Mari, akivel beszélt, de ő semmire sem emlékezett az egészből. Agyrázkódása volt, de én ezt akkor még nem tudtam, csak mosolyogtam rajta. Már éreztem, hogy valami nagy baj van velem, mert nehezen nyílt ki a szám. Minden egyes kis mozdulatra húzódott és fájt.
– Judy, te pizzát, hamburgert vagy hot dogot ennél? Én olyan éhes vagyok, rendelek valamit.
Anikó meg sem várta a válaszomat, már el is indult kifelé a kórteremből, kezében a telefonjával. Néhány pillanat múlva két nővér hozta vissza, miközben próbálták neki elmagyarázni, hogy itt nem lehet rendelni, ez egy kórház. Ő csak mutogatott, és folyamatosan arról beszélt, hogy neki muszáj ennie valamit.
Teljesen megőrült – gondoltam magamban. Kacagtam, ahogy ránéztem, de alig kaptam levegőt, minden egyes hangnál sípolt a tüdőm.

*

Este remegve keltem. Egy lepedővel voltam betakarva, de az annyira lecsúszott, hogy már csak a lábujjam tartotta. Próbáltam jelezni Anikónak, hogy mi a bajom, de csak nyöszörgés hagyta el a számat. Minél jobban nyögtem, annál kevésbé kaptam levegőt. Kitépte magából az infúziót, és odarohant hozzám. A hold hátulról megvilágította fekete haját. Ettől annyira viccesen nézett ki, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül.
– Mit röhögsz? Hm? – kérdezte.
– Rajtad… – válaszoltam mosolyogva.
– Miért, szerinted te jobban nézel ki?
Éreztem, hogy egyre jobban szorít a tüdőm. Eszembe jutott, hogy a baleset óta még nem is láttam magam a tükörben. A gondolat gyorsan el is szállt, mert hirtelen berontottak a nővérek a szobába, és kérdőre vonták a barátnőmet, hogy miért is kelt ki már megint az ágyából. Ő kiosztotta őket. Nem értette, miért vele foglalkoznak, amikor én vagyok rosszul.

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt. Szédültem, és úgy éreztem, megfulladok. Ismét csak nyöszörgés hagyta el a számat. Semmi. Valószínűleg senki nem hallotta meg, így minden erőmet összeszedve, sikerült kipréselnem magamból két mondatot:
– Mindjárt megfulladok. Nyisd ki az ablakot.
Anikó kiugrott az ágyból, de ekkor már minden elhomályosult körülöttem. Egyszerre elzsibbadt az egész testem, és már nem tudtam beszélni sem.
Fájdalom, iszonyú fájdalom hozott vissza a valóságba. Egy idősebb orvos ült az ágyam szélén. A kezemen. Most tudatosult bennem először, hogy súlyos baleset érhetett minket, mert éreztem, hogy eltört. Tudtam, pedig korábban még soha semmilyen törésem nem volt. Vajon mi lehet még velem?
Ült mellettem, és szigorú tekintettel nézett rám.
– Na, kedves kisasszony! Két lehetőségem van: vagy becsövezem a tüdejét, vagy nem. Melyiket választja?
– Az fáj? – kérdeztem elhaló hangon.
– Persze, hogy fáj! Miért, mit gondolt?
Hihetetlenül lekezelő és megalázó módon bánt velem.
– Muszáj?
– Itt semmit sem muszáj.
– Akkor ne.
Válaszomra hátraszólt a mögötte álló nővérnek, hogy vegye jegyzőkönyvbe az elutasításomat, azzal kiviharzott a szobából. Anyáékra néztem, akik meggyötört arccal, falfehéren bámultak utána. Később tudtam csak meg, hogy élet és halál között lebegtem, és ez a beavatkozás életmentő lett volna, de ezt akkor se nekem, se a szüleimnek nem mondta senki.
Egy fiatal orvos néhány perccel később megkereste édesapámat, és kérte, hogy vitessenek át egy másik kórházba, mert itt meg fogok halni.
Folyamatosan a történteken gondolkodtam, próbáltam összerakni magamban a képet, hogy vajon most mi lehet velem, de nem emlékeztem semmire. Autóbaleset. Valószínűleg súlyos. De miért nem érzek fájdalmat? Hirtelen bevillant egy kép: Zsolti. A zenésztársam. Úristen, ő is az autóban ült, hiszen ő vezetett. Vajon hogy van? Miért nem mondott nekem eddig róla senki semmit? Már éppen kiabálni akartam, hogy jöjjön be valaki, amikor kicsapódott az ajtó, és egy betegszállító fiú jelent meg szüleimmel a szobában. Apa megfogta a kezem, és biztatott:
– Nem lesz semmi baj, Juditka. Átvisznek most egy másik szolnoki kórházba, a Hetényibe. Ne aggódj, minden rendben lesz.
– Apa, Zsolti hol van? Mi történt vele?
– A melletted lévő szobában fekszik. A körülményekhez képest jól van.
– Vigyetek be hozzá! Látni akarom!
A betegszállító fiú hirtelen megemelt, és áttett egy másik ágyra. Forgott velem a szoba, de gondolkozni sem volt időm, mert máris a folyosón találtam magam, és toltak is kifelé.
– Zsolti! Zsolti! – üvöltöttem a folyosón. – Figyeljen már rám valaki! Látni akarom!
– Nem lehet, most rögtön át kell szállítanunk önt a másik kórházba – kaptam a választ.
Együtt ültünk az autóban, két napja nem találkoztunk, és azóta semmit sem tudtam róla. Zokogtam, sikítoztam, zengett tőlem a folyosó, de semmi nem érdekelt. Látnom kell – csak ez járt a fejemben –, szükségem van Zsoltira. Egyszer csak a szobája elé értünk. Hallottam a hangját, ahogy utánam kiabált, és biztatott, hogy nem lesz semmi baj. Én tovább sírtam, mert borzasztóan féltem, hogy soha többet nem látom, ha most elvisznek innen.
– Minden rendben lesz, Judy! Én jól vagyok! Ne félj semmitől. Nemsokára találkozunk –kiabálta utánam.
A hangja megnyugtatott, de újra elkezdtem remegni a félelemtől, ahogy meghallottam a mentőautó szirénázó hangját. Úgy éreztem magam, mintha kilépnék a testemből: minden elhomályosult, lelassult körülöttem.

*

Arra eszméltem, hogy négyen fognak, és egy nagy CT-gépbe próbálnak behelyezni. Kérdezgették, hogy mi történt velem, de nem tudtam megszólalni. A papírjaimat kérték tőlem, majd édesanyámtól, de kiderült, hogy az előző kórházból nem küldtek át semmit, így az itteni orvosok azt sem tudták, mitől kerültem ilyen állapotba. Becsuktam a szemem, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, és elkezdtem magamban számolni. Még tízig sem jutottam, amikor elsötétült minden.

*

Beszélgetés hangjára ébredtem. Körülöttem mindenhol ágyakat láttam betegekkel. A kórterem közepén feküdtem. Bármerre néztem, meggyötört, kíntól eltorzult arcokkal szembesültem. Hova kerültem? Ez szörnyű. El akarok menni innen. Ahogy az orvosok észrevették, hogy ébren vagyok, rögtön kérdésekkel kezdtek bombázni:
– Tudja, hölgyem, hogy nagyon kevés olyan csontja maradt, amelyik nem tört el?
Most már igen – nyugtáztam magamban.
Az orvos folytatta:
– Eltört a csípője, a lapockája, a válla, a kulcscsontja, a keze, a lába, a szeméremcsontja. A bal oldali bordái végig, koponyaalapi repedése is van, és hát… az arcában gyakorlatilag az összes csontja eltört. Nem mondták ezt még magának?
– Nem – csak ezt az egy szót sikerült alig hallhatóan kinyögnöm, miközben éreztem, ahogy könnycseppek folynak végig az arcomon.
– A legveszélyesebb állapotban a tüdeje van, amit átszúrt az egyik bordája. Emiatt veszi nehezen a levegőt. Most rögtön be kell csöveznünk, hogy le tudjuk vezetni a bennrekedt folyadékot, különben meghal. Fájdalmas beavatkozás lesz, de a maga érdekében muszáj megtennünk. Szorítsa össze a fogát. Itt helyben megcsináljuk. Nem várhatunk tovább.
Próbáltam lélekben felkészülni a rám váró fájdalomra, de rettegtem. Sírtam a félelemtől. Megpillantottam anya sápadt arcát, amelyre próbált valamiféle kedves, biztató mosolyt erőltetni, de láttam a szemében az aggodalmat. Az ápolók hirtelen megfordítottak, és a gerincembe helyeztek egy kanült. Üvöltöttem, zokogtam, ugyanis egyáltalán nem tudtam mozogni, nemhogy megfordulni. Úgy éreztem, hogy a tüdőm átcsúszik a másik oldalra. Az járt a fejemben, hogy csővel a hátamban hogyan fogok majd hanyatt feküdni, de többre már nem maradt időm. Elájultam.

*

Végre egy ismerős – gondoltam, amikor megpillantottam Juditot, az utcánkban lakó szomszédunkat a kórterem ajtajában. Lenéztem, és láttam az oldalamból kilógó csövet. Tehát megtörtént a beavatkozás. Örültem az ismerős arcnak.
– Szia Judit! De jó, hogy jöttél! – szólítottam meg.
Ő zavartan az orvosomra pillantott, azt sem tudta, mit mondjon.
– Ki ez a lány? – kérdezte.
Én először azt hittem, viccel, de ahogy a tanácstalanságát láttam, hirtelen tudatosult bennem, hogy valami nagy baj lehet az arcommal.
Az orvos közölte vele, hogy Judy vagyok, az énekes lány. Judit a fejét fogta, és láttam az arcára kiülő döbbenetet. Szabadkozni kezdett, hogy ne haragudjak, amiért nem ismert meg. Nagyon zavarba jöttem. Úristen, mi lehet velem? Miért néz rám mindenki olyan furcsán? Kértem egy tükröt az orvostól, belepillantottam, de nem tudom, mit láttam benne.

*

A következő három napot még ebben a kórházban töltöttem. Folyamatosan kaptam a fájdalomcsillapítókat – nem igazán éreztem semmit, csak ürességet.
December közepét írtuk, kint sűrű pelyhekben hullott a hó, és mindenki a karácsonyra készült. Én ebből nem érzékeltem túl sokat azonkívül, hogy a nővérek egy-egy apró karácsonyi díszt helyeztek el a kórtermekben. Édesanyámék minden nap bejöttek hozzám. Már reggel várakozással néztem az ajtó felé, reménykedve, hogy minél hamarabb megpillantom az ismerős arcokat, amelyek mindannyiszor nyugalommal és reménnyel töltöttek el.
A baleset utáni első hajmosásra is ebben a kórházban került sor. Addig a pillanatig csak azzal szembesültem, hogy furcsán nehéz a fejem, de hogy mitől, azt nem is sejtettem. Két nővér lépett be a kórterembe, és körbenejlonozták az ágyamat, majd egy lavórban vizet hoztak. Kérdeztem tőlük, hogy feltétlenül fontos-e ez a hajmosás, mert iszonyatos tortúra vette kezdetét. A válasz persze igen volt, ugyanis a hajam tele volt üvegszilánkokkal és alvadt vérrel. Éles, szúró fájdalom hasított belém, ahogy mosták a hajamat, de nem a fejem hasogatott, hanem a bordáim sajogtak elviselhetetlenül. A sírás fojtogatott, de az ápolónők csak folytatták ténykedésüket, miközben az üvegszilánkok hangos koppanásokkal potyogtak bele a lavórba.

*

Vali néni, a volt barátom édesanyja látogatott meg délután. Rettentően örültem neki, hiszen ő mindig nagyon szeretett engem. Hozott egy angyalkát ajándékba, amit rögtön fel is akasztott az ágyam fölé.
– Ő fog vigyázni rád – mondta bizakodással teli hangon. – Judy, te nem roppanhatsz bele egy ilyen balesetbe. Hidd el, rendbe jössz, és egyszer még híres énekesnő leszel. Érzem.
Remélem, vigyáznak rám, és így lesz – súgta egy belső hang. Elszorult a torkom, ahogy a balesetre gondoltam, de még mindig nem értettem, miért nem emlékszem semmire. Már egy ideje próbáltam erősen koncentrálni arra a napra, de egyetlen emlékfoszlány sem tért vissza.
Később az orvos közölte a szüleimmel, hogy ők itt már nem tudnak többet tenni értem, keresni kellene egy olyan kórházat, ahol az arcommal is tudnak foglalkozni. Nagyon hálás vagyok Vali néninek, hiszen az ő rámenősségének köszönhetően kerültem fel a budapesti Rókus Kórházba. Addig nem nyugodott, amíg meg nem találta nekem a legjobb szájsebészt és arcspecialistát.
Újabb megpróbáltatások vártak hát rám.

Az intenzív osztályon

A baleset után egy héttel, december 21-én rohammentővel szállítottak fel Szolnokról a budapesti Rókus Kórházba. Már a mentő látványától is szörnyű félelem kerített hatalmába – csak anyát néztem, és szorongattam a kezét az autóban. Mérhetetlenül gyenge voltam. A menetiránynak háttal feküdtem. Folyamatosan úgy éreztem, hogy nagyon gyorsan száguldunk. Remegtem, mert észrevettem, hogy kint szakad a hó, tehát csúszik az út. Néhány perc múlva egyik pillanatról a másikra leállt az a gép, amelyik a tüdőmet pumpálta. Láttam anya arcán a kétségbeesést. Én annyira megijedtem, hogy megszólalni sem tudtam. Megálltunk egy parkolóban, és a mentősök, valamint az orvos próbálták megjavítani a hibás készüléket. A következő hetven kilométer során többször is meg kellett állnunk, hogy újra működőképessé tegyék a berendezést. Nem akartam elhinni, hogy mindez velünk történik. Izzadt a tenyerem, miközben reszkettem a félelemtől.
Nagy nehezen felértünk Budapestre. Már vártak minket az épület előtt, s rögtön az intenzív osztályra kerültem. Ahogy betoltak a kórterembe, azonnal átfutott rajtam, hogy mit is keresek én itt. Megilletődtem attól, hogy ott mindenki válságos állapotban volt. Az orvos felvilágosított, hogy az én helyzetem is a többiekéhez hasonlóan súlyos.
A középső ágyra kerültem. Ez volt a lehető legrosszabb hely. Körülöttem mindenki élet és halál között lebegett. Megpillantottam egy elkülönített kis részt a kórterem végében. Abban a pillanatban tudtam, hogy ha sokáig itt kell maradnom, én mindenképpen elintézem, hogy odakerüljek. Épp a helyzetemen morfondíroztam, amikor belépett az orvos.
– Drága Judit! Ön elnyerte itt nálunk ezt a kórházi ágyat most legalább egy fél évre – szólt hozzám.
Ezt hallva megilletődötten anyára néztem, és azt hittem, elájulok.
– Fél évre? De miért? Ekkora a baj? – kérdeztem remegő hangon, és közben az járt a fejemben, hogy fél évet én nem bírok itt ki, az biztos.
– Önnek súlyos mellkasi, arc- és a traumatológián kezelendő sérülései vannak, mert a csípője is eltört. A helyzetet bonyolítja, hogy amíg a tüdeje nem jön rendbe, addig nem tudjuk altatni, és így az arcát sem tudjuk kezelni. Legyen erős! Csak az ön segítségével és akaratával gyorsíthatjuk meg ezt a gyógyulási folyamatot – folytatta a doktor.
Egy nővér lépett be a kórterembe kezében egy vékony gumikesztyűvel, és letette az ágyamra.
– Hölgyem! A feladat a következő: ebbe a gumikesztyűbe kellene levegőt fújnia. Amikor mind az öt ujjába jut már levegő, akkor kezd jól működni a tüdeje, és túl lesz az életveszélyen.
Na, ez az a nagy feladat? – gondoltam magamban mosolyogva. Ez gyerekjáték lesz. Ha csak ennyi, akkor én gyorsan hazajutok innen – folytattam elmélkedésemet.
Már az iskolában sem szerettem a házi feladatokat. Most ugyanez a gondolat kerített hatalmába, ahogy a nővér elém tette a kesztyűt. Úgy éreztem, mintha leckét kaptam volna, ezért először nehezen vettem rá magam. Megfogtam a kesztyűt, és belefújtam. Nem történt semmi. Meg se mozdult. Újra próbálkoztam. A kesztyű egyik ujja alig láthatóan megrezzent. Hiába fújtam, nem jött levegő. Ráadásul iszonyú fájdalommal is járt a művelet, mivel a szám fel volt repedve, és leszakadt szájpadlásom is nehezítette a feladatot. A döbbenettől új erőre kaptam, és elhatároztam, ha beleőrülök is a gyötrelembe, addig próbálkozom, amíg tökéletesen sikerül. Majd én megmutatom mindenkinek, hogy fel tudom fújni ezt a kesztyűt.

*

Teltek a napok, és az orvosok egyre több tennivalóval láttak el, ami mind-mind az én érdekemet szolgálta, de ezt akkor még nem láttam át. Úgy éreztem, mindenki ellenem van, és csak parancsolgatnak nekem. Nagyon egyedül éreztem magam. A nap legszebb órái azok voltak, amikor édesanyámék megérkeztek Szolnokról, és megölelhettem őket. Bár az intenzív osztályra nem igazán engedtek be senkit, én addig harcoltam az orvosokkal, amíg megengedték, hogy a szüleim több órát bent tölthessenek mellettem. Mindenkinek értésére adtam, hogy ha nem jöhetnek be hozzám, én nem tudok itt meggyógyulni. Már kisgyerekkoromban is szörnyen akaratos voltam; ha valami nem úgy alakult, ahogy én azt elképzeltem, vége volt a világnak. Ez a tulajdonságom most, életveszélyes állapotomban jól jött.
Tervem kivitelezése, hogy az elkülönített részben helyezzenek el, még sajnos váratott magára. Nap mint nap meghalt mellettem valaki, ami egyre mélyebb depresszióba taszított az amúgy sem könnyű helyzetben.
Mindennap gyógytornász jött hozzám, mozgatta a lábamat mindenféle gyakorlatok segítségével, amelyeket a nap hátralévő részében meghatározott időközönként folytatnom kellett. Ráadásul a torna kiegészült egy gép használatával is. Húszpercenként egy csutorát kellett a számba vennem, és hatalmas erővel levegőt szívnom belőle, ami a tüdőm mielőbbi gyógyulását segítette elő. A gyógytornát, a csutoraszívást és a kesztyűfújást kellett váltogatva végeznem a nap huszonnégy órájában, ami igen megterhelő volt.
Kék-zöld foltok tarkították a testemet a rengeteg injekció hatására, amiket naponta többször kaptam, és étvágyam sem volt. A baleset óta infúzióra voltam kötve, és csak rostos üdítőket ittam szívószál segítségével a szüleim tukmálására. Kezdtem elhagyni magam.
Elérkezett a mélypont: szóltam a nővéreknek, hogy én nem tudok így gyógyulni, ha látom magam mellett sorra meghalni a betegeket. Vagy vigyenek haza, vagy szerezzenek nekem egy másik helyet.
A szerencse mellém szegődött, mert néhány nap múlva, amikor már alig mertem reménykedni, megtörtént a csoda. Az elkülönített részen fekvő fiú jobban lett, így őt hazaengedték. Már semmi sem választott el tervem megvalósításától: addig kérleltem az ápolókat és az orvost, amíg beadták a derekukat, és átkerülhettem az elszeparált részbe. Nagy kő esett le a szívemről. Rögtön jobban éreztem magam. Tudtam már, hogy huzamos ideig leszek a kórházban, így hosszú tartózkodásra rendezkedtem be. Hoztak egy tévét a szobámba, ami sokat segített, hogy ne csak a baleseten és annak következményein járjon az eszem.
Kialakult a napirendem. Reggel ötkor ébresztettek. Az ápolók lemosdattak, amit gyakran nagyon megalázónak éreztem. Utána röntgen, majd a megszokott vizit következett. Délután négyre érkeztek meg édesanyámék, és általában este nyolcig maradhattak nálam.
Együtt néztük a tévében a sorozatokat, beszélgettünk, és közben próbáltam választ kapni tőlük az egyelőre megválaszolhatatlanra: Miért pont engem ért ilyen súlyos baleset? Naponta kérdezgettem őket, már-már sírva kérleltem, hogy segítsenek megtalálni az okokat. A válasz egyelőre még váratott magára.
Tüdőm gyógyulása volt az első és legfontosabb feladatom, hiszen amíg az nem jött rendbe, addig nem tudták műteni az arcomat, mert nem altathattak. Törött csípőm miatt nem ülhettem fel, mert mozgás hatására rosszul forrt volna össze. A tüdőm mielőbbi gyógyulásához viszont elengedhetetlen lett volna némi mozgás, már csak a tüdőgyulladás elkerülése miatt is. Borzasztó volt ez a helyzet. Egy elektromos ágyban feküdtem, amely bizonyos időközönként elkezdett rezegni, ami még jobban felerősítette amúgy sem gyenge fájdalmaimat. A csípőm és a bordáim is eltörtek, így az egyetlen megoldás finom mozgatásuk volt, ami rettentően ijesztő volt, mert állandóan szembesített állapotom súlyosságával.

Nem adom fel!

Hamar felmértem a helyzetemet, és rájöttem, hogy minél hamarabb ki kell jutnom a kórházból. Ez csak rajtam múlik, és mindent megteszek érte. Bármi áron – született meg a döntés a fejemben. Ettől a pillanattól kezdve ez a gondolat éltetett. Most már nem parancsolgatásnak fogtam fel az orvosok által osztogatott feladatokat, mert tudtam, hogy magamnak teszek jót pontos végrehajtásukkal. A gyógytornász hölgy megdöbbenve tapasztalta, milyen gyorsan fejlődök. Újságolvasás, tévézés közben is állandóan a meghatározott módon mozgattam a lábujjaimat. Addig csináltam nap mint nap, ameddig csak bírtam erővel. Csodálkozott, mert a betegei többsége pont fordítva működött: hosszas noszogatásra kezdtek csak bele a feladatokba. Én tudtam, hogy magam miatt tornáztatom a végtagjaimat, sokszor keservesen fájdalmas kínok közepette. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy én tolószék nélkül fogok élni, ugyanúgy járok majd, mint bárki más.
Néhány nappal később, reggel arra ébredtem, hogy nagyon gyenge vagyok. Aznap hiába próbálkoztam bármivel is, semmire se voltam képes. Éreztem, hogy valami nagy baj van. A nővérek folyton kérdezgettek, hogy mi a probléma, de már válaszolni sem tudtam. Kapkodva szedtem a levegőt, és nem értettem, mi lehet velem. Megmérték a lázamat, ami már negyven fok felett járt.
Egyszer csak azt észleltem, hogy nagy a sürgés-forgás körülöttem, több orvos is berohan a szobába mindenféle gépekkel. Számtalan vizsgálatot végeztek rajtam. Elgyengülve vettem mindezt tudomásul. Szüleim az ágyam mellett álltak, a kezüket szorongattam, amikor is az orvos megkérte őket, hogy menjenek ki a kórteremből. Végigfutott rajtam a hideg, remegtem. Kérleltem az orvost, hogy hadd maradjanak velem, mert rettentően félek, de ő hajthatatlan volt. Leült az ágyam szélére, és megfogta a kezemet.
– Kedves Judit! Ismét az ön segítségére van szükségünk. Ne ijedjen meg, de eldugult a cső, amelyik a tüdejéből távozó folyadékot vezeti le, ezért most meg kell mozgatnunk egy kicsit.
A torkomban dobogott a szívem, kiszáradt a szám, mert eszembe jutott az a borzalmas kín, amit akkor éltem át, amikor betették a csövet. Izzadt a tenyerem, és úgy éreztem, a rettegés maga alá gyűri a testemet.
– Nagyon félek. Fájni fog? Óvatosan csinálják, ugye? – suttogtam, miközben az orvos biztonságot sugárzó kezébe kapaszkodtam.
Választ már nem kaptam a kérdésemre, mert hirtelen ott termettek az ápolók. Óriási fájdalom hasított belém, mert a cső mozgatása is szenvedéssel járt. Néhány perccel később már túl voltam a megpróbáltatáson, és elgyengülve feküdtem az ágyon. Rengeteg fájdalom- és lázcsillapítót kaptam szinte óránként. Elvesztettem az időérzékemet, azt éreztem, hogy nem is én vagyok, akivel mindez történik.
Másnap arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett, és beszél hozzám. Egy pap volt. Láttam már többször is elmenni az ajtóm előtt, de hozzám még soha nem jött be. Tudtam, hogy a haldoklókhoz hívták, hogy feladja az utolsó kenetet. Hirtelen meg se tudtam szólalni – valószínűleg sokkot kaptam. Csak néztem rá tágra nyílt szemmel, és kattogtak a fejemben a kérdések: Ekkora baj van? Ezek lennének az utolsó pillanataim? Azért vagyok most ilyen jól, mert mindjárt vége mindennek? De én még élni akarok… Élni akarok…
Az atya imádkozott értem, de alig hallottam, annyira megdöbbentett a helyzet. Figyeltem, hogy milyen nyugodt hangon beszél. Miután befejezte az imádkozást, azzal folytatta, hogy nem kell félnem, ahova nemsokára kerülök, az egy szép új világ, ahol boldogság vár rám. Meg se tudtam szólalni, csak néztem és hallgattam, közben pedig egyre gyengébbnek éreztem magam.
Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy én meggyógyulok, nekem ilyeneket senki ne mondjon, de egy hang sem jött ki a torkomon. Aztán azt éreztem, hogy vége, feladom. Előtte sohasem tapasztaltam ilyen, a teljes kilátástalansággal és tehetetlenséggel keveredő, mély fájdalmat. Kétségbeestem, és tudtam, hogy ez elől már nincs menekvés. Halálos rémület fogott el, és remegni kezdtem. Éreztem, ahogyan magával ránt valami, amit nem én irányítok. Teljesen ledermedtem.
Egyszer csak elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó megadni magamat annak a sötétségnek, ami körülvesz. Egyszerűen nem tudtam szembenézni az ismeretlennel, ami rám várt. Múltak a percek. Egyszer csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Mi van, ha örökre itt kell maradnom, és már soha többet nem mozdulhatok innen, ebből az állapotból? Na, ezt nem akarom, az biztos. Ettől akkora erőt kaptam hirtelen, hogy megszületett bennem a döntés: Most vagy soha! Bármilyen áron is, de meg kell gyógyulnom, nekem most még nem szabad meghalnom. Erős lány vagyok, ezt mondogatta korábban is mindenki. Addig soha nem nyugodtam, amíg el nem értem a kitűzött célomat. Valószínűleg édesapámtól örököltem ezt a tulajdonságomat. Talán ez volt a szerencsém. Mindig be akartam bizonyítani magamnak, hogy amit elképzelek, azt meg is tudom valósítani.
Azt éreztem, hogy nekem mindenképpen meg kell gyógyulnom, és egészségesnek kell lennem ahhoz, hogy énekelni tudjak. Éneklés nélkül vége az életemnek. Felépítettem magamban a lépcsőfokokat, amelyeket szép lassan meg kell majd másznom. Rengeteg feladat várt rám.
Erőt az éneklés adott, és az, hogy egyszer még színpadon álljak. Feküdtem az ágyon, és már minden olyan egyszerűnek tűnt. Hirtelen szétáradt bennem a nyugalom és a tenni akarás érzése. Béke és elmondhatatlan szeretet töltötte el a szívemet.
A pap valószínűleg észrevette rajtam a változást, mert befejezte az imádkozást, végigsimította kezével az arcomat, rám mosolygott, majd lassú léptekkel távozott a szobából.
Rájöttem, hogy a gyógyulásomhoz nem várhatom a csodát – nekem kell tennem érte. Ha valaki a szíve legmélyén nem akar meggyógyulni, akkor nem is fog. Lehet bármilyen nagy tudású az orvos, aki kezeli. Minden belül dől el. Én hittem ebben, és abban is, hogy meghaltam volna, ha nem állok a sarkamra. Ettől kezdve egyetlen cél lebegett a szemem előtt: Meg fogok gyógyulni. Megmutatom mindenkinek, hogy színpadra állok, és sikeres leszek.
Később kértem egy papírt a nővérektől, és szépen sorban elkezdtem rá felírogatni a megvalósításra váró feladataimat. Első és legfontosabb helyen a tüdőm gyógyulása állt, hiszen ettől függött most az életem. Ezután következett az arcom, a csípőm és mindezekhez persze a lelkem egészsége is. Elhatároztam, hogy amint túl leszek egy-egy kitűzött cél végrehajtásán, mellékerül majd egy kis pipa. Már láttam lelki szemeim előtt azt a sok-sok tollvonást. Mosolyogva tervezgettem a jövőmet, amikor nyílt az ajtó, és megérkeztek a szüleim. Láttam anyán, hogy nincs túl jó lelkiállapotban, kisírt, vörös szemét most kedvességével sem tudta leplezni. Előttem soha nem borultak ki a szüleim, de sokszor láttam az arcukon a fájdalmat és az aggodalmat. Mindig leplezni próbálták problémám igazi súlyát, de ismertem őket. Tudtam, hogy nagy a baj, de tudtam azt is, hogy én meg fogom oldani.