HATALOM, POLITIKA ÉS VÁLTOZÁS + DVD

Osho

Hatalom, politika és változás



Mit tehetek én magam, hogy a világ élhetőbb hely legyen?



























Édesvíz Kiadó
Budapest


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Osho / Power, Politics, and Change
St. Martin’s Griffin, 2011


Fordította
Varjasi Farkas Csaba

Szerkesztette
Molnár Eszter


Copyright © Osho International Foundation, Svájc, 2011
Hungarian translation © Varjasi Farkas Csaba, 2012
Hungarian edition © Neemtree Corporation AG., 2012
Cover design © Neemtree Corporation AG., 2012

www.osho.com

OSHO az Osho International Foundation által bejegyzett védjegy, használata engedélyezve.

A könyv tartalma Osho előadássorozatának szerkesztett változata. Osho minden előadása teljes egészében kiadásra került könyv formájában, s az eredeti audiofelvételek is elérhetők. A hangfelvételek és a teljes írásos archívum elérhető az Osho Library internetes oldalán: www.osho.com

Minden jog fenntartva.
A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.


ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST
Felelős kiadó Novák András igazgató
Főszerkesztő Molnár Eszter
Műszaki vezető Erdélyi Anna
Tipográfia Alinea Kft.
Borítót készítette Decoflex Kft.
Nyomta Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató

ISBN 978 963 529 127 4

Tartalom
Előszó
1. A hatalom változatai
2. Most vagy soha
3. A politika és a vallás hatalma
4. A változás kihívásai
5. Mit tehetek én?

Előszó

Osho, minden erőmmel kétségbeesetten igyekszem megmenteni ezt az elképesztően gyönyörű bolygót, viszont rettegek, mert erre igen kicsi az esély, és olyan jelentéktelennek, tehetetlennek érzem magam. Lehet egyáltalán tenni bármit?

Megértem a kétségbeesésedet és a tehetetlenségedet. Talán minden ember, aki tisztában van a jelenlegi válsággal, így érez. Csakhogy nem vagy tudatában egy nagyobb hatalomnak. A pusztítás a hatalom alacsony fokozata; a teremtés a hatalom magasabb fokozata. A pusztítás a gyűlöletből fakad, a teremtés a szeretetből.
Láttad, hová vezeti az emberiséget a gyűlölet – a totális öngyilkosságba –, de nem láttad még, hogy a magasba törő szeretet milyen egyszerűen megakadályozhatja, hogy ez a krízis bekövetkezzen. Senki sem jelentéktelen, mert mindenkiben lakozik érző szív, mindenki képes a szeretetre, és mindenkiben van érzékenység, tudatosság, és bárki képes elérni az emberi létezés legvégső határát. Egyetlen ember is képes megakadályozni ezt a hatalmas krízist, hát még emberek milliói szeretettel, örömmel és csendességgel eltelve.
Egy ószövetségi történet jut erről eszembe: a két város, Szodoma és Gomorra históriája. Ennek a két városnak a lakói teljesen lealacsonyodtak – minden elképzelhető perverziónak hódoltak. A történet egészen megejtő; rendkívüli bátorságot ad, és megszabadít a kétségbeeséstől. Megtanít kiállni magadért, hogy tudd: te magad vagy az élet és a szeretet, amit egyetlen politikus sem tud atomfegyverekkel elpusztítani. Maga Isten sem tudta elpusztítani Szodomát és Gomorrát.
Ezen a ponton emlékeztetnem kell, hogy az ószövetségi változatban Isten elpusztította a két várost. Lehetetlen volt megváltoztatni azokat az embereket; annyira elfajultak már a szokásaik. Van azonban ennek a történetnek egy másik változata is, amely meglepő fordulatot vesz, és inkább erre hívnám fel a figyelmet. A júdaizmusban van egy renegát kisebbség, a hászidok, akiket még az ortodox zsidók sem fogadnak el, miután minden hagyománnyal szembemennek, amit az ortodoxia képvisel – mindennel, ami nem a szívnek, az értelemnek, az emberi érzékenységnek és tudatosságnak szól. A hászidok átírták a történetet a saját szájízük szerint.
Élt egyszer egy ember – egy hászid, zsidó misztikus –, aki fél évet töltött Szodomában és fél évet Gomorrában. Odaállt Isten színe elé, és így szólott:
– Számoltál-e azzal a lehetőséggel, hogy ebben a két hatalmas városállamban talán akad száz teljesen józan életű és bölcs ember? Őket is el fogod pusztítani csak azért, mert a többiek rosszéletűek? Ha megteszed, végletes igazságtalanságot követsz el, és ennek a szégyene a fejedre száll majd. Gondold meg hát!
Isten bizony nem számolt annak a lehetőségével, hogy abban a két nagyvárosban, éppúgy, mint Hirosimában és Nagaszakiban, kell hogy legyen száz értelmes, normális, figyelmes ember. Ők is elpusztulnának, és ez nem lenne istenhez illő cselekedet, hanem inkább a világ csúfsága. Így szólt Isten:
– Bizonyítsd hát, hogy akad ott száz jó ember, és megóvom a két várost a pusztulástól.
A hászid erre így válaszolt:
– És ha csak ötvenet találok, akkor is elpusztítod a két várost?
Istent felkészületlenül érte a misztikus hászid kérdése. Így szólt:
– Ha akár csak ötvenet is találsz...
A misztikus közbevágott:
– És ha netalán csak huszonötöt találok? Mit számít az? A mennyiség a lényeg számodra, vagy a milyenség? Darabra megy, vagy minőségre?
– Mindenképp a minőség a fontos – válaszolta Isten.
A hászid pedig így szólt:
– Akkor hát, ha a minőség a fontos neked, elárulom, hogy én vagyok az egyetlen tiszta életű ember, aki normális, üdvös életet él errefelé. Hanem fél évet éltem Gomorrában, fél évet Szodomában. El fogod hát pusztítani a két várost?
Istennek még soha nem volt dolga ilyen eszes emberrel. Százról lealkudta egyetlen egyre. Erre csak egy zsidó képes! Tudják, hogyan kell alkudni, ez az ember pedig mindent beleadott. A történet ortodox verziójában Isten elpusztította a két várost, a misztikus változatban viszont megkímélte. A két bűnös város megmenekült, mert Isten egyetlen jó embert, egyetlen bölcs embert sem tudott elpusztítani csak ezért, mert az egész város kivetkőzött magából.
Elég, ha figyelsz és éber vagy. Nem kell elkeseredni, nincs ok a rettegésre. Ha egyetlen ember képes meggyőzni a létezést, és megmenteni két várost, akkor több ezer hászid mire képes!? Minden szannyászín a maga módján hászid is. A létezés nem engedheti, hogy néhány idióta politikus elpusztítsa a világot.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy hallgatnod kell. Meg kell teremtened magad körül a szeretet légkörét, amely azután védelmet ad. Meg kell tanulnod táncolni és dalolni. Hadd tudják meg a politikusok, hogy ezen a földön még tömegével élnek gyönyörű emberek – ennyi dal, ennyi zene, kreativitás és ennyi meditáló ember… biztos, hogy meggondolják magukat.
Ami minket illet, szerintünk nem kellenek még hatékonyabb nukleáris fegyverek ahhoz, hogy elkerüljük a háborút – épp ez a probléma. Egészen másra van szükségünk. A szeretet adja az energiát, a meditáció pedig hatalmas erőt ad. Nem fogjátok magatokat feleslegesnek érezni, sőt, büszkének és fontosnak érzitek majd magatokat, mert a szeretet, a meditáció és a boldogság, amely belőletek árad, az fogja megmenteni a világot a pusztulástól.
És ne aggódj amiatt, hogy tehetetlen vagy, és nincs mit tenned. A tehetetlenség érzése pusztán abból fakad, hogy soha nem árulták el neked, mire vagy igazából képes. Nem találkoztál még a saját erőforrásaiddal: a szeretettel, a hallgatással, a benned lakó békességgel, együttérzéssel és örömmel. Még nem tapasztaltad meg a létezésednek ezeket a kimeríthetetlen forrásait. És ha több ezer ember képes virágozni szeretetben, zenével és tánccal, ha az egész föld ünnepelni fog velünk, akkor nincs az a lökött politikus, aki el akarná pusztítani ezt a világot. Ő fogja tehetetlennek érezni magát; neki lesz lelkiismeret-furdalása, hogy el akarta pusztítani ezeket a gyönyörű embereket és ezt a csodálatos bolygót.
Azt kérdezed, lehet-e egyáltalán tenni bármit is.
A szereteted, a benned lakó csend és öröm pont elegendő. Többre nincs szükség; bármi, ami ennél több, szükségtelen aggodalmat szül. Az aggodalom pedig olyan, mint egy hintaszék: mozgásban tart, mégsem jutsz vele sehová. Nem kell aggódni, és nem kell tehetetlennek és kétségbeesettnek érezni magunkat. Egy pár idióta halálra szánta ezt a bolygót; viszont milliónyi intelligens ember él itt, akik ezt meg tudják akadályozni a szeretet, a szépség, az öröm és az eksztázis erejével. Ezek sokkal erősebb élmények és megtapasztalások – mert az atombomba és a nukleáris energia az anyagi világhoz tartoznak. Lényegük az anyagi világ legkisebb, legalacsonyabb szintű elemének, az atom magjának a széthasadása.
Még nem értettük meg igazán, hogy a természet abszolút egyensúlyban van. Ha egy aprócska atom szétrobbanása ennyi mindent el tud pusztítani… Gondoltál már valaha arra, hogy a saját lényed élő atomjai milyen robbanásra képesek? Más szóval ezt nevezzük megvilágosodásnak, ami semmi más, mint a lényed szétrobbanása fénnyé. Amikor ez megtörténik, hirtelen sokkal magasabb és hatalmasabb erők birtokába jutsz. Ezen a szinten már nem kell az alacsonyabb dolgokkal harcolnod; magától hatástalanítja az alacsonyabb szintű létezést.
Nem próbálkoztak még ezzel ekkora léptékben, csak elszórtan, hébe-korba. Ezek a ritka alkalmak azonban azt bizonyítják, hogy ha megpróbálja, bármelyik emberi lény képes a tudati robbanásra – ami mindennél magasabb energia –, aminek fényében a nukleáris fegyverek és az azokkal fenyegető emberek egyszerre lesznek hatástalanok és bűnösök.
Egy pár dolog a segítségetekre lehet. Nem tűnnek majd valóságosnak, mivel olyan ritkán találkozni velük, és nem sok ember próbálkozott még velük.
Gautama Buddha egyik követője, Dévadutta – a megvilágosodott unokatestvére – érthető módon féltékeny volt a Buddha hatalmas dicsőségére, amellyel lenyűgözte az embereket. Aki a színe elé került, más emberként távozott. A puszta jelenléte megváltoztatott valamit az emberek lényében. A Buddha elvetett egy magot; az illető pedig akkor tért vissza, amikor az első felhőkből esőcseppek hullottak arra a magra. Dévadutta azonban nem láthatta be mindezt – vak volt, nem fizikailag, hanem spirituálisan vak. Fogalma sem volt, hogy mi a baj. Ugyanolyan gyönyörű és művelt ember volt, mint Gautama Buddha, az ő unokatestvére, ugyanúgy jártas a kor művészeteiben. Mégis, kétség sem férhetett hozzá, hogy a Buddha magasabb rendű volt nála; nem vette észre azt a magasabb rendű illatot, amely Gautama Buddhát körüllengte.
Végül nekiszegezte a kérést a Buddhának:
–Szeretném, ha hivatalosan én lennék az utódod.
A Buddha erre így szólt:
– Aki képes arra, hogy magától az utódom legyen, az lesz az utódom. Én nem fogok senkit kinevezni magam helyett. És különben is, még életben vagyok, életem derekán. Nem az én dolgom, hogy utódot válasszak. Ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? Maga a létezés fog választani.
Dévadutta annyira megsértődött ezen, hogy elhagyta a közösséget, és több alkalommal is a Buddha életére tört. Ezek a kísérletek azért tűnnek mesebelinek, mert nem ismerjük a szeretet erejét, nem ismerjük a tudatosság erejét, és nem ismerjük az eksztázis gyönyörét és hatalmas védelmező erejét.
Buddha egy hatalmas hegy lábánál, egy apró sziklán szokott meditálni. Dévadutta megpróbált egy óriási sziklát Gautama Buddha felé gördíteni a magasból, hogy azzal megölje, miközben senkit nem gyanúsítanak majd a gyilkossággal, hanem balesetnek vélik. A szikla óriási robajjal száguldott alá a hegyoldalon, és aki ott volt, el sem akarta hinni, hogy az utolsó pillanatban, alig egy méterre a Buddhától, a szikla megtorpant, irányt változtatott, és tovább gördülve elkerülte a meditálót. Különös látvány volt, senki nem gondolta, hogy egy sziklával ilyen megtörténhet. Még Dévadutta is elgondolkodott ezen.
Dévadutta egyébként egy kis királyság uralkodója volt, és volt neki egy veszélyesen felbőszült, vad elefántja. Ketrecben tartották az állatot leláncolva, mert már több embert megölt, amikor elszabadult. Dévadutta elérkezettnek látta az időt. Gautama Buddha közelébe vitette az elefántot, és ott szabadjára engedte. Az pedig Gautama Buddha felé rontott, hiszen ő állt a legközelebb hozzá. Ahogy azonban odaért, az elefánt hirtelen megtorpant, és könnyes szemmel meghajolt a Buddha előtt, fejével megérintve annak lábát.
Senki nem hitte el, hogyan képes egy megvadult elefánt különbséget tenni. Márpedig tud. Csak a vak ember nem képes erre! Dévadutta nem láthatta, amit a szikla látott, vagy amit a vad elefánt látott – a szeretet finom, láthatatlan auráját.
Ha emberek milliói eltelnek szeretettel és meditációval, akkor nincs többé keserűség és tehetetlenség. A természet hatalmas erővel ruházott fel minket, amely bármilyen nukleáris fegyvert hatástalanít.
És ez az, amit szeretnék véghezvinni: felkészíteni benneteket a feltétel nélküli szeretetre; felkészíteni benneteket arra, hogy barátságosak legyetek még az idegenekkel is; felkészíteni benneteket arra, hogy szakítsatok a szervezett vallással, mert az csak konfliktust szül; hogy szakítsatok a saját hazátokkal is. Hivatalosan a szülőhazátok útlevelével igazoljátok magatokat, de ez merő formalitás. Lényed legmélyén nem szabad hindunak lenned, nem szabad indiainak lenned, nem kell, hogy német legyél, és nem kell, hogy keresztény legyél.
Ha ez a hullám továbbterjed – és őszintén remélem, hogy terjedni fog –, akkor nem kell többé a harmadik világháborúra gondolnotok; a második volt az utolsó. A harmadik világégés csak akkor következik be, ha nincs elég szeretet és meditatív energia, amely megakadályozná.

1
A hatalom változatai

Maga a hatalom semleges. Egy jó ember kezében áldás. Egy tudattalan ember kezében viszont átok. Évezredeken át a hatalmat okoltuk, és nem vettük tudomásul, hogy nem a hatalom a hibás, hanem csupán meg kell szabadítani az embereket a bennük rejtező gonosz ösztönöktől.

Létezik-e személyes hatalom, amely különbözik a mások fölötti hatalomtól?

A személyes hatalom és a mások fölötti hatalom két teljesen különböző dolog. Nem csak hogy különbözőek, de gyökeresen ellentétesek is.
Abban az emberben, aki ismeri önmagát, érti a saját létezését, megérti az élete értelmét, hirtelen erővel felszabadul a hatalom. De ez inkább olyan, mint a szeretet és az együttérzés. Inkább a hold fényéhez, mint a naphoz hasonlít: nyugodt, higgadt, szép. Az ilyen embernek egyáltalán nincs kisebbségi érzése. Annyira teljesnek, elégedettnek, végletesen boldognak érzi magát, hogy nem érez késztetést a többiek feletti uralkodásra.
Ezt hívom én a misztikus erejének.
A mások fölötti hatalom mindig politikai indíttatású, és akik mások fölött akarnak uralkodni, azokban mélyen ott rejtőzik a kisebbségi komplexus. Folyton másokkal hasonlítgatják, és rosszabbnak vélik magukat. Be akarják bizonyítani az egész világnak és önmaguknak ennek az ellenkezőjét: hogy ők felsőbbrendű lények. Minden politikus kisebbségi komplexustól szenved. Minden politikus pszichológus segítségére szorul. Ezek beteg emberek, és ezek miatt a beteg emberek miatt szenved az egész világ. Ötezer háború háromezer év leforgása alatt!
A mások fölötti hatalom hajhászásának soha nincs vége, mert mindig akad ember, akit még meg kell hódítani. Mindvégig ott van a kisebbrendűség érzése. Különben mi értelme Nagy Sándorrá válni bárkinek is? Csak merő ostobaságból. Harminchárom évesen halt meg, és valójában egyetlen percet sem élt, egyetlen pillanatig sem szeretett. A harminchárom év első szakaszában arra készült, hogy meghódítsa a világot, a fennmaradó időben pedig csatázott, ölt, gyújtogatott. Az egyetlen gondolat, amely kitöltötte az elméjét, a világuralom volt.
Amikor India felé vonult, átutazott Görögországon, ahol találkozott a korszak és a világtörténelem egyik kiemelkedő gondolkodójával, Diogenésszel. Diogenész meztelenül élt – olyan szép teste volt, hogy megtehette. A ruházatnak sokféle szerepe van az adott klímától és kultúrától függően, de az alap funkciója valami egészen más. Minden állat képes ruha nélkül létezni a földön, bármilyen éghajlat alatt, akkor hát mi a baj az emberrel? Mi lennénk a világon a leggyengébb és legvédtelenebb állatfaj? Szó sincs róla, a ruhát azért találták ki, mert nincs minden embernek gyönyörű teste. Az embereket az arcukról ismerjük fel. Még ti is, ha látnátok egy képet a saját testetekről arc nélkül, nem biztos, hogy felismernétek, hogy ez a ti testetek.
Diogenész elképesztően gyönyörű ember volt; nem volt szüksége ruhára. Egy folyó partján élt. Korán reggel éppen napozott. Csak a kutyája volt mellette, és egyetlen tárgy volt vele, egy régi lámpás.
Nagy Sándor éppen Görögországon vonult át, és megtudta, hogy Diogenész ott él a közelben. Így szólt:
– Sokat hallottam erről az emberről. Kissé furcsának tűnik, de ezzel együtt szívesen találkoznék vele.
Így esett, hogy Nagy Sándor útba ejtette Diogenészt, aki éppen a folyóparton pihent. Mellette hevert a kutyája. Nagy Sándor megszólította:
– Diogenész, Nagy Sándor jött el hozzád látogatóba. Ekkora óriási megtiszteltetés nem ért még senkit; soha nem megyek látogatóba senkihez.
Diogenész fel sem ült, tovább heverészett a fövenyen, és nevetve így szólt a kutyájához:
– Hallottad ezt? Egy ember, aki „nagynak” hívja magát. Na, ehhez mit szólsz? Nagyon kicsinek érezheti magát. Biztos valami mély sebet takargat magában.
Pontosan ez volt az igazság, amit Nagy Sándor sem tagadhatott. Így szólt:
– Nincs sok időm; különben leülnék ide melléd, hogy a bölcsességeidet meghallgassam.
Diogenész erre így válaszolt:
– Hová ez a nagy sietség? Mi olyan sürgős – a világot akarod meghódítani? Véletlenül gondoltál már arra, hogy ha egyszer sikerül meghódítanod a világot, mihez fogsz kezdeni azután? Mert nincs másik világ, csak ez az egy. Most, hogy van mi ellen harcolni, és van kit meghódítani, megfeledkezhetsz a kishitűségedről. De amikor elérted a célodat, újra előtör a kisebbrendűség kínzó érzése.
Nagy Sándor így szólt:
– Ha visszatérek, újra meglátogatlak néhány napra, és megpróbálom megérteni a szavaidat. Bármennyire fájdalmas is, igazat szólsz. Valójában már annak a puszta gondolata is elszomorít, hogy nincs másik világ, csak ez az egy. Igen, ha meghódítottam, mihez kezdek majd? Haszontalan leszek, és minden, ami rejtve van bennem, újra napvilágra kerül.
Diogenész erre így szólt:
– Soha nem térsz vissza, mert az ilyen vágyat vég nélkül kergeti az ember. Senki nem jön vissza.
Különös módon Nagy Sándor nem tért vissza többé. Meghalt a visszaúton, mielőtt elérte volna Görögországot. Azóta is mesélik a gyönyörű történetet, hogy ugyanazon a napon Diogenész élete is véget ért. Mese az egész, de nagyon fontos történet.
A görög mitológiában van egy folyó, amelyen át kell kelni, mielőtt belépünk a Paradicsomba. Diogenész éppen odaért a folyóhoz, mögötte Nagy Sándor. Amikor az uralkodó megpillantotta a gyönyörű testű, meztelen Diogenészt, észrevette, hogy ő maga is ruhátlan, és az ő teste közel sem olyan szép. Szégyenét leplezve így szólt:
– Micsoda véletlen, egy világhódító és egy koldus találkozása!
Diogenész nevetve szólt:
– Igazad van. Csak egy dologban tévedsz: Ki tudja, melyikünk a hódító és melyik a koldus? Nézz meg engem, és nézz magadra. Soha nem igáztam le senkit, mégis hódító vagyok – saját magamat győztem le. Te az egész világot akartad meghódítani, és mire jutottál? Elpocsékoltad az egész életedet. Nem vagy több egy koldusnál!
A személyes hatalom a misztikus sajátja – mert az ő tudatosságából szökken szárba és virágzik, az ő szeretete és együttérzése olyan, mint a virág illata, amelyet messzire visz a szél. Gyengéd hatalom ez. De semmi nem állhat az útjába; elér egészen a szívedig. Ha megérzed, ráhangolódsz a misztikusra – szinkronba, harmóniába kerülsz vele. Nem a rabja leszel, hanem a szerelmese. Hatalmas baráti szeretet és hála érzése tölt el. A misztikus puszta jelenléte is kiterjedt aurát teremt. Ebben az aurában, aki nyitott, kész és befogadó, azonnal úgy érzi, hogy legszívesebben táncra és dalra fakadna.
A politikai hatalom rút. A mások fölötti hatalom rút. Embertelen, mert ha valaki fölött uralkodunk, azt az embert a tárgyak szintjére süllyesztjük. A tulajdonunkká válik.
Kínában például évszázadokon át a férjnek olyan hatalma volt a felesége fölött, hogy akár meg is ölhette. A törvény megengedte, mert az asszony egyszerűen tulajdonnak számított – mint ahogy egy széket birtoklunk, és ha úgy támad kedvünk, büntetlenül összetörhetjük, elvégre a miénk. Ha megölöd a feleséged, lelked rajta, elvégre a te feleséged volt… Évszázadokon át, egészen a múlt századig Kínában senkit el nem ítéltek azért, mert megölte a feleségét.
Aki fölött uralkodnak, annak lealacsonyítják az egyéniségét, elveszik a spiritualitását, amíg végül tulajdonná, szimpla tárggyá züllik. Évszázadokon át piacon adtak és vettek férfiakat és nőket, mint bármilyen más árucikket. Ha valaki megvett egy rabszolgát, onnantól teljes hatalma volt fölötte. Lehet, hogy valamilyen őrült, beteg elmének ez rendben van, de igazából ez nem egészséges. Egyetlen politikus sem egészséges – úgy értem, spirituálisan.
Amikor Nixon elnököt rajtakapták, hogy lehallgattatja mások telefonjait, és végül le kellett mondania, Mao Ce-tung zseniálisan kommentálta a történteket: „Minden politikus ugyanezt teszi. Nincs ebben semmi különös, mi ez a nagy felhajtás? Szegény Nixont rajtakapták, ennyi az egész.”
Amikor Nixon lemondott az elnöki tisztéről, Mao a saját gépét küldte érte, és meghívta Kínába, hogy vigasztalja, mekkora hülyeség volt ez az egész: „Amit tettél, ugyanazt teszik a világon mindenütt. Minden politikus ezt csinálja. Inkább az a baj, hogy rajtakaptak. Amatőr vagy.”
Amit a politikusok tesznek és tettek szerte a világon minden korban, az egyszerűen embertelen és rút. Az alapvető ok, amiért mégis megteszik, az a kisebbrendűség érzése mélyen a lelkükben, aminek az ellenkezőjét próbálják bizonyítani. „Akkora hatalom van a kezedben, annyi ember sorsa fölött rendelkezel, annyi nukleáris fegyver van a kezedben. Egyetlen gombnyomással elpusztíthatod a földet.”
A mások feletti hatalom pusztító – mindig pusztító. Egy jobb világban mindenki, akinek ambíciói vannak – aki fontosabb akar lenni másoknál –, pszichológus segítségére szorulna.
Csak a szerénység, az egyszerűség, a természetesség, a másokkal való összehasonlítás elkerülése a fontos… Mindenki különleges, az összehasonlítás pedig lehetetlen! Hogyan tudnál összehasonlítani egy rózsát egy büdöskével? Mi alapján mondod azt, hogy valaki felsőbbrendű vagy alsóbbrendű? Mindkettőnek megvan a maga szépsége, mindkettő virágzik, táncol a napsütésben, a szélben, az esőben, és teljes életet él.
Minden emberi lény egyedi és különleges. Értelmetlen azt keresni, hogy ki felsőbbrendű vagy alsóbbrendű. Igen, az emberek sokfélék. Hadd emlékeztesselek egy dologra; különben félreérted a szavaimat. Nem azt mondom, hogy mindenki egyenlő, mint amit a kommunisták vallanak. Én ellenzem a kommunizmust, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az egész filozófiája ellentmond a pszichológiának és minden pszichológiai kutatásnak.
Senki sem felsőbbrendű vagy alsóbbrendű, de mégsem egyenlőek az emberek. Egyszerűen csak egyediek, összehasonlíthatatlanok. Te vagy te, én meg én vagyok. Saját képességeimmel kell hozzájárulnom az élethez; neked pedig a te saját képességeiddel. Fel kell fedeznem a saját lényemet; neked is fel kell fedezned a saját lényedet.
Teljesen rendjén van, ha misztikusként hatalomra teszel szert. De rút, megvetendő és undorító az, ha a legkisebb vágyat érzed arra, hogy mások fölött uralkodj.

Nem értem pontosan, hogy mi a szeretet ereje és hatalma. Azt hallottam tőled, hogy a szeretet és a gyűlölet egy és ugyanaz; viszont sokkal több gyűlöletet látok a világban, mint szeretetet. Ugyanakkor azt is mondod, hogy a megvilágosodás se nem szeretet, se nem gyűlölet. Két különböző minőségű szeretetről beszélsz? Ha igen, akkor mik ezek?

A szeretet és a gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala. Csakhogy a szeretet drasztikus változáson ment keresztül. Érthetetlen, hogy az emberiségnek rendelkezésére állt a világ minden jóindulata, mégis megtette ezt a drasztikus lépést. Talán nem is sejtitek, hogy mi az, ami végül elpusztította a szeretetet.
Pontosan az állandó szeretetre buzdítás az, ami elpusztította a szeretetet. A gyűlölet még most is tiszta – a szeretet már nem az. Amikor gyűlölsz, gyűlöleted valódi és őszinte. Amikor szeretsz, az merő képmutatás.
Ezt meg kell értenetek. Évezredek óta a vallások, a politikusok, a tanítók mind egyetlen dolgot tanítottak az embereknek: hogy szeressenek. Szeresd az ellenségedet, szeresd a felebarátodat, szeresd a szüleidet, szeresd Istent. Miért kezdték el már a történelem hajnalán sulykolni ezt a furcsa tanítást a szeretetről? Mert tartottak a valódi, őszinte szeretettől, amelyet nem ők irányítanak. A szeretet megszállottá tesz, a hatalmába kerít – nem pedig te gyakorolsz hatalmat fölötte. Márpedig minden társadalom azt akarja, hogy ura legyél az érzelmeidnek. A társadalom fél a zabolátlan természetedtől, a benned rejlő természetes ösztönöktől, ezért már idejekorán elkezdik visszavágni a szárnyaidat. Ráadásul a legalapvetőbb és legveszélyesebb dolog az emberben a szeretetre való képesség, mert ha a szeretet hatalmába kerít, akkor akár az egész világgal is szembeszállsz.
A kisember, akit a szeretet megszállottá tesz, képesnek érzi magát a lehetetlenre. Minden régi szerelmi történetben felbukkan ez a téma, nagyon finoman; és soha senki nem foglalkozott ezzel, nem kérdőjelezte meg, hogy miért elengedhetetlen része ez minden szerelmi történetnek. Ott van például a keleti mítoszok egyik leghíresebb love storyja, Majnu és Laila története. Ez egy ismert szufi mese. Nem lényeges, hogy megtörtént-e vagy sem, ez most számunkra közömbös. Ami viszont érdekes, az a történet szerkezete, a cselekmény, amely szinte hajszálra megegyezik a világ összes szerelmi történetével. Egy másik ismert keleti love story Siri és Farhad története – ennek a szerkezete is ugyanaz. Vagy ott van Soni és Mahival meséje – a szerkezet itt is ugyanaz.
A történet szerint a szeretőnek valami lehetetlen dolgot kell végrehajtania. Ha képes megtenni a lehetetlent, akkor elnyeri szerelme kegyét. Természetesen a szülők és a társadalom hallani sem akarnak erről a kapcsolatról. Egyetlen társadalom sem akarja elfogadni a szerelmi viszonyt, de a közvetlen tiltás valahogy modortalanságnak tűnik. Ha valaki szerelmi szándékkal közeledik, nem lehet egyből elutasítani. Még ha nemet is akarsz mondani, meg kell találni a módját. Ennek a módja pedig a következő: kérj lehetetlent a szerelmes udvarlótól; valami olyat, amit biztosan nem tud véghezvinni, valami embertelen feladatot. És ha nem tudja teljesíteni a feladatot, akkor nem te vagy a hibás – ő az, aki megbukott.
Ez az elutasítás civilizált módja. Farhad megkaphatja Siri kezét, de csak akkor, ha egyedül csatornát ás a hegyeken át egészen a királyi palotáig – mert persze Siri a királykisasszony. A csatornában pedig nem víznek kell folynia, hanem tejnek. Az egész teljes képtelenség. Kezdjük azzal, hogy még, ha egyszerű öntözőcsatornát kellene is ásni, egy fiatalember szál egyedül a hegyeken át száz mérföldekről – évezredekbe telne, mire elér a palotához. Ha feltesszük, hogy ez mégis sikerül neki valahogy, akkor is, hogyan lehet egy tejjel folyó csatornát létrehozni? Honnan lenne annyi tej, hogy folyamatosan megtöltse a csatornát? Márpedig a király tejjel szeretné öntözni a palota kertjét – ha ez teljesül, csak akkor kérheti meg Farhad a királykisasszony kezét.
Több száz szerelmes történetet megnéztem már a világ minden tájáról, de valahogy ez a téma mindig felmerül: lehetetlent kérni. Az én értelmezésemben ez a fordulat nem véletlenül került ezekbe a történetekbe. Az emberi tudattalanba valahol mélyen beivódott az a tudás, hogy a szerelem nem ismer lehetetlent.
A szerelem őrült dolog. Amikor magával ragad a szerelem, akkor nem a logika, a józan ész és a valóság alapján gondolkodsz. Álomvilágban élsz, ahol minden elérhető. Engem csak az érdekelt ezekben a szerelmi történetekben, hogy megtaláljam bennük a szeretet lényegét, és végül erre a következtetésre jutottam: a szerelem olyan őrültté tesz, hogy képes vagy megtenni a lehetetlent.
Amikor Farhad megkapja a feladatot, hogy több ezer mérföldről vezessen egy csatornát a hegyeken keresztül a palotába, ő fogja magát, és nekilát. Meg sem kérdezi, hogy: „Megőrültél? Tudod, hogy mit kérsz tőlem? Amit kérsz, az mindenestől lehetetlen. Miért nem mondasz egyszerűen nemet? Miért kell köntörfalazni?” Ehelyett egy árva szót sem szól; csak fogja a lapátot, és nyomban elindul a hegyekbe.
Az udvaroncok azt kérdezik a királytól:
– Mit tettél, felség? Nagyon jól tudod, hogy ez teljes képtelenség. Te sem tudnád megtenni, mi sem lennénk képesek rá – senki nem lenne képes erre. A teljes hadsereged is kevés lenne ahhoz, hogy ilyen messziről csatornát vezess a palotába – ráadásul honnan lenne a tej? A tej nem a hegyi forrásokból fakad. Legyőzheted az egész világot – tudjuk, mekkora a hatalmad, és milyen népes a hadsereged –, de ez mind nem számít. A természet rendjét nem lehet megváltoztatni. Ráadásul azt mondtad annak a szegény fiúnak, hogy nem kérhet segítséget senkitől, hanem egyedül kell megásnia a csatornát a hegyekből a palotához. Millió évekbe telne ekkora feladat, de még, ha sikerülne is neki véghezvinni, honnan szerezne tejet, amivel megtölti a folyót?
A király azt feleli erre:
– Tisztában vagyok vele, hogy ez soha nem fog megtörténni. Ezért adtam neki ezt a feladatot, így áthárítom rá a teljes felelősséget. Ha nem tudja teljesíteni a feladatot, az az ő hibája. Így nem kell nemet mondanom senkinek.
Az udvaroncok azonban még jobban csodálkoznak az ifjú Farhad viselkedésén. Utána sietnek, és amikor rátalálnak, azt kérdezik tőle:
– Elment a józan eszed? Hová sietsz? Lehetetlent vállaltál.
Farhad erre így szól:
– Minden lehetséges. Annyi kell csupán, hogy a szerelmem igaz és őszinte legyen.
A létezés nem tagadhatja meg a szeretetet. A létezés megváltoztathatja a természetét, annak törvényeit, de nem állhat a szeretet útjába, mert a szeretet a természet legmagasabb törvénye. A magasabb törvények érdekében pedig az alacsonyabb rangú törvényeket el lehet törölni, és meg lehet változtatni.
A király két bölcs tanácsadóját megrendíti ez a válasz, mégis óriási jelentőségű, amit hallottak. Az őrült fiatalember szavai nagyon is értelmesek. A történet Farhad sikerével zárul. Sikerül egyedül megépítenie a csatornát, és csak, mert igaz és őszinte, és bízik a létezésben, a víz tejjé változik.
Ez csak egy mese. Nem gondolom, hogy a létezés és a természet megváltoztatja a saját törvényeit. Egy dolog azonban bizonyos: az emberi társadalom már korán észrevette, hogy a szerelem kész őrültség. Ha valakit magával ragad, afölött elveszíted a kontrollt, és a világon semmiről nem tudod meggyőzni. Se a logika, se a józan ész nem jelent neki semmit; számára csak a szerelme az egyetlen törvény. És mindent ennek rendel alá.
Nem állítom, hogy minden alárendelődik neki, nem állítom, hogy a természet megváltoztatja a törvényeit, nem állítom, hogy a szerelem lehetővé teszi a csodát. Nem, csak arról a félelemről van itt szó, hogy a szerelem annyira elvakítja az embert, hogy elkezd hinni ezekben a dolgokban, öntörvényűvé válik, és akkor nem lesz rajta többé hatalmunk. Ahhoz, hogy megőrizzük a hatalmunkat a másik ember felett, már korán meg kell ismertetnünk a hamis szeretet gondolatával, és ezt folyamatosan táplálni kell, nehogy hatalmába kerítse az igaz szerelem őrülete, és ezáltal elveszítsük felette az irányítást, hogy normális maradjon. Normális annyit tesz, mint a társadalmi szabályok rabszolgája, aki követi a társadalmi játékszabályokat.
A szerelem lázadóvá tesz.
A hamis szerelem engedelmessé tesz.
Ezért tanítanak rögtön Isten szeretetére. Egy kisgyereknek azt mondani, hogy szeresse Istent, teljes képtelenség. A gyermeknek fogalma sincs, hogy kicsoda Isten, márpedig ha a szeretetnek nincs tárgya – hogyan lehet akkor Istent szeretni? Összefont kézzel, égre fordított szemmel imádkozunk Istenhez, a gyermek pedig elkezd minket utánozni. Az Isten ott lakik fenn, a mennyekben – pedig ma már mindenki tudja, hogy a föld gömbölyű. Ami itt felfelé van, az Indiában pont fordítva, lefelé. Az ég, ami itt felettünk van, az nekik nem felfelé van. Mégis, az emberek mindenütt a földön felfelé néznek, az ég felé és a menny felé, ahol Isten lakozik. Most, hogy a föld közismerten gömbölyű, a menny mindenütt éppen onnan felfelé található. Így mindenki a mennyország egy másik szeletét kapja. Persze ez sem fix, mert a föld folyamatosan forog a saját tengelye körül, úgyhogy ami pár órája még fölöttünk volt, az kisvártatva már alattunk lesz. Az Istennek valóságos cirkuszi mutatványra van szüksége, hogy teljesítse a kívánságodat, és mindig feletted maradjon. Akkora feladatot róttál rá, hogy még, ha mindenható, akkor sem tudja teljesíteni. Teljes képtelenség.
A gyerek egyszerűen csak utánoz; bármit tesznek a szülők, a gyerek is rögtön azt akarja csinálni. Templomba mennek – a gyerek is megy velük. Zsinagógába mennek – a gyerek is zsinagógába megy. Ez a természet ellenében való nevelés. Az az ember, aki képes Istent szeretni, soha nem tudja meg, hogy mi a szerelem.
Gondold csak el: ha valaki képes Istent szeretni anélkül, hogy fogalma lenne, ki is ez az alak, hol van, létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor érdemes-e a szeretetre – ez az ember valaha is akar-e majd téged szeretni? Az embereknek fogalmuk sincs ezekről a kérdésekről, mégis szeretik Istent, szeretik Jézus Krisztust, pedig fogalmuk sincs, hogy történelmi személy volt-e vagy sem. Ha a keresztény tanítások igazak, akkor Krisztus nem lehetett történelmi személy.
Ez már önmagában paradoxon. Ha a Jézusról szóló történetek igazak, akkor Jézus nem lehet igaz. Jézus csak egy feltétellel lehet igaz: ha a keresztények róla írott történetei nem igazak. Márpedig ez fogós kérdés, mert ha a keresztények Krisztusról mesélt történetei nem igazak, akkor a keresztényeket már nem is érdekli annyira ez a Krisztus. Őket csak a történetek miatt érdekelte Jézus, amelyekről kiderült, hogy nem igazak. Jézus nem jelentett nekik semmit, csak néhány történetet: a szeplőtelen születést, a vízen járást, a víz borrá változtatását, a kenyérszaporítást, a vakok, bénák és leprások gyógyítását, a holtak feltámasztását. Ezek a történetek tartják a hitet a keresztényekben.
Azt állítom tehát, hogy ha ezek a történetek igazak, akkor Jézus egy mitologikus alak. Nem lehet történelmi tény, mert az emberek nem járnak a vízen. A vizet nem lehet borrá, a követ nem lehet kenyérré változtatni. Maga Jézus élete ad elég bizonyítékot arra, hogy ezek a dolgok nem igazak – vannak napok, amikor Jézus és tanítványai éhen maradnak, és üres gyomorral hajtják álomra a fejüket, mert a falubeliek, ahol éppen járnak, nem szimpatizálnak velük. Nem adnak nekik szállást, nem kínálják őket étellel. Ha ez az ember kenyeret tudott szaporítani, akkor mi lehetett a gond?
Igazából megváltoztathatta volna az egész emberiséget, és a zsidóknak nem kellett volna megfeszíttetni őt, ha az egész emberiséget el tudta volna látni élelemmel. Márpedig van elég kő a világon – egész hegységek! A Himaláját egy nagy vekni kenyérré varázsolhatta volna, és akkor India népe évszázadokon át nem éhezik. Egész óceánokat változtathatott volna borrá, és akkor fejünk se fájna, még a legszegényebbek is megengedhetnék maguknak a legjobb bort, igazi óbort, a legjobb évjáratokat.
Ha képes volt feltámasztani a holtakat, akkor Lázár helyett, aki tényleg haszontalan egy alak volt… én nem látom, hogy Lázár feltámadásában mi a pláne! Akkor már feltámaszthatta volna inkább Mózest, Ábrahámot vagy Ezékielt – biztos, hogy a zsidók körberajongják érte, és a keresztre feszítés elmarad. Ha feltámasztja a régi prófétákat, a zsidók egész biztosan kérdés nélkül elfogadják mint Isten egyszülött fiát. Miért kellett volna bizonygatnia? A tetteivel igazolhatta volna magát. De ezek a történetek csak történetek. Ahhoz, hogy történelmi személy legyen, Jézust meg kell fosztani ezektől a csodáktól. De mihelyst elhagyod a csodákat, a keresztényeket máris nem érdekli Jézus. Mi marad meg akkor belőle? Miért kellene hinni benne?
Soha nem is hittek benne. Ezért mondom azt, hogy az én vallásom az első és egyben az utolsó vallás a földön, mert nem azért vagytok itt velem, hogy csodát tegyek. Nem azért vagytok itt, mert van bennem valami különleges. Nincs felhatalmazásom Istentől, nem támogatnak szentírások. Épp olyan átlagember vagyok, mint ti. Eddig ez soha nem történt meg. Az emberek a csodák miatt szerették Jézust; vedd el a csodákat, és eltűnik a szeretetük. A mágikus tulajdonságok vonzották őket, Jézussal magával egyáltalán nem törődtek. Az emberek azért vonzódnak Krisnához, mert Isten megtestesülése annyi csodát tett. Tedd félre a csodákat, és leszámoltál Krisnával!
Velem viszont nem lehet leszámolni. Elvehetsz tőlem mindent, mégsem tehetsz velem semmit, mert soha semmilyen módon nem próbáltalak befolyásolni benneteket, nem akartam imponálni nektek emberfeletti eszközökkel. Mindent elvehetsz tőlem, de a hozzám fűződő kapcsolatod akkor is változatlan marad. Nem változik, mert alapvetően egyszerű, emberi kapcsolat.
A keresztények és Jézus, a zsidók és Mózes, a hinduk és Krisna kapcsolatában teljesen lényegtelen a személyiség. Ha szembejön veled Jézus, és azt mondja: „Én vagyok Jézus Krisztus”, te rögtön megkéred, hogy lenne szíves járni egyet a vízen.
Tőlem nem kérhetsz ilyesmit. Tőlem még azt se kérheted, hogy járjak, mert még erre a csodára se voltam képes soha. Azt meg, hogy vízen járjak… pláne nem kérheted, mert teljesen hülyének éreznéd magad. De Jézust megkérheted rá, és teljes joggal. Ha belefullad a vízbe, hát kész, belefulladt. Az egész ellentmond a fizika törvényszerűségének: biztos, hogy elmerül és megfullad. Akkor aztán milyen kapcsolatod lesz a fuldokló Jézussal? Gyorsan beugrasz, kimented, és mesterséges lélegeztetéssel magához téríted. Milyen kapcsolatod lesz ezzel az emberrel? Most gondold el! Egyszerűen nincs semmilyen kapcsolatod Jézussal, Mahávírával, Buddhával, Krisnával. A figyelmed elterelődik.
Azt tanítják, hogy szeresd Jézust. Miért? Mert borrá változtatta a vizet? Még ha borrá változtatta is a vizet, az még nem indok a szeretetedre. Valójában bűnt követett el, rács mögött lenne a helye. Aki engedély nélkül csinál vízből bort, az szembekerül a törvénnyel, a kormánnyal, az egész társadalommal. Büntetés vár rá inkább – nem értem, hogyan számíthatna a szeretetedre. Ráadásul ez régi történet, ma biztos inkább zöldségből csinálna marihuánát meg hasist. A politikusok folyton Jézusra hivatkoznak, a szavait idézik, miközben fogalmuk sincs erről az emberről, meg arról, hogy ha ma csodát tenne – márpedig csodát kellene tennie, különben semmibe veszik –, akkor ő lenne a legnagyobb drogdíler egész Amerikában. Ez lenne az egyetlen csoda, amelyet Amerika megért. Nem szaporítana kenyeret, mert van bőven kenyér Amerikában. A kőből LSD-t fakasztana.
Az a helyzet, hogy soha nem tett hasonló csodákat. Viszont akkor oda a hited és a szereteted. Gyerekkorod óta azt hallod, hogy szeretni kell Istent, akit nem is ismersz; még azt sem tudod biztosan, létezik-e egyáltalán. A szeretetedet teljesen képzeletbeli irányba terelték, semmilyen módon nem kapcsolódik a valósághoz. A Jézus iránt táplált szereteted nem Jézusnak szól, hanem olyan dolgoknak, amelyek a középszerű elmét elkápráztatják.
Ha van benned egy csöppnyi értelem, akkor átlátod, hogy ez az egész mekkora képtelenség.
Viszont gyerekkorod óta a valószerűtlen dimenziókba terelik a szeretetedet. Ennek az egyik legravaszabb módja, hogy a szeretetednek olyan módot és irányt szabnak, amely biztosan beteljesületlen; emiatt pedig, ami beteljesíthető, az már nem is lesz vonzó számodra az életben. Az az ember, akit megtanítottak Istent szeretni, úgy fogja érezni, hogy egy férfi vagy nő iránt táplált szeretet alacsonyabb rendű. Isten ott van fent, messze a mennyekben – és itt van akkor ez a közönséges ember, férfi vagy nő! Olyan lehetetlen tárgyat találtak a szeretetednek, hogy minden, ami lehetséges, az alantasnak fog tűnni. Még ha a természetednek és a biológiai késztetésnek engedve szerelembe is esel, egy részed mindig azt fogja mondani: „Valami nincs rendben”, és bűntudatot fogsz érezni. Ez az egyik dolog, amit a szeretettel elkövettek.
A másik, amit veled tettek, az a parancs, hogy: „Szeresd anyádat…” Miért? „Csak mert ő az anyád.” Ez elegendő indok lenne a szeretetre? Azért kell szeretned valakit, mert ő az anyád, az apád, a lányod vagy az édestestvéred? Ezek a kapcsolatok nem lehetnek a szeretet alapjai. Ébreszthetnek valamiféle tiszteletet – tiszteled, mert ő az édesanyád. Ő az apád, tiszteletet érezhetsz iránta, mert felnevelt. De a szeretetet nem lehet irányítani. A tiszteletet lehet irányítani, de a szeretetet soha.
A szeretet, a szerelem érzése magtól jön, mint a forgószél, teljesen körbefog, és mindenestől elragad. Nem vagy többé önmagad ura. Valami nálad nagyobb, hatalmasabb és mélyebb dolog kerített a hatalmába.
Hogy ezt elkerüld, megtanítottak a képmutatásra a szeretet nevében: szeresd anyádat. Ezt a tanítást annyiszor hallottad – szeresd apádat, szeresd anyádat, szeresd a testvéredet, szeresd a feleségedet, a férjedet, szeresd a gyermekedet –, hogy soha nem tetted fel a kérdést: „Lehetséges ez? Képes az ember egyáltalán szeretni valakit?” Teljesen elfelejtettük ezt az alapvető kérdést.
Ha azt mondják, hogy szeress valakit, hogyan kezdesz hozzá? Eljátszhatod, úgy tehetsz, mintha, elismételheted a filmekből vagy a könyvekből tanult dialógusokat. Szép dolgokat mondasz, de ezek nem belőled fakadnak. Nem szerelmes vagy, hanem egy drámát játszol éppen. Sőt, az a tragédia, hogy a legtöbben el sem jutunk a drámáig, hanem egy egész életen át csak a próbákat gyötörjük. Az előadásig soha nem jutunk el, csak a végtelen próbák zajlanak újra és újra. Még ha néhányan el is jutnak az előadásig, a darab annyira valószerűtlennek tűnik majd, mert a szívük nincs benne. Az egész halott, lélektelen, nem lélegzik. Nincs benne melegség, hiányzik az élet, a tánc. Azért csinálod, mert megtanítottak rá. Az egész csak gyakorlatozás, gimnasztika, modoros illemtan – minden, csak nem szerelem.
Így pusztították el benned az igaz szeretet érzését.
Felmerül benned a kérdés, hogy ha szerintem a szeretet és a gyűlölet érzése ugyanabból fakad, akkor miért van annyi gyűlölet és olyan kevés szeretet a világban? Ez azért van, mert senki nem tanított meg gyűlölni, ezért aztán a gyűlöleted tiszta és érintetlen maradt. Senki nem törődött vele, nem mondták meg, hogyan kell gyűlölni, kit kell gyűlölni. A szüleid, a tanáraid, a papok nem foglalkoztak a gyűlölettel, ezért maradhatott tiszta és őszinte.
Amikor valaki gyűlöl, biztos lehetsz benne, hogy tiszta szívéből gyűlöl. De ha valaki szeret, nem lehetsz biztos a szeretetében. Tökéletesen tudatában vagy, mekkora erő van abban, ha gyűlölsz valakit, és közel sincs ekkora ereje annak, amikor szeretsz. Jobban emlékezetedbe vésed az ellenségeidet, mint a barátaidat. A barátokat el lehet felejteni, az ellenségeket viszont soha.
Miért van mindez? Azért, mert a szereteted eltorzult, és valódi szeretet helyett valami valótlant adtak neked. Azóta is ezzel a játékszerrel foglalkozol, amelyet egyezményesen szeretetnek hívunk, miközben fogalmad sincs arról, hogy a szeretet lehetősége ott van benned. Tehát amikor szeretsz, azt félig-meddig, felszínesen teszed. Ha egy kicsit megdörzsölöd, már le is kopott. De amikor gyűlölsz, azt zsigerből teszed. Nem csak a felszínen érzed, hanem a gyomrod mélyéről.
Mindig elképedek, mennyire tiszta a gyűlöletetek, milyen eredeti, természetes, mennyire spontán. Pontosan ez a spontaneitás, természetesség, őszinteség és tisztaság ad egyfajta szépséget a gyűlöletnek, ami nincs meg a szerelemben. A szerelmetek csak szemfényvesztés.
Ezért nehéz szeretetet találni a világban, viszont ezért olyan rengeteg a gyűlölet.
Túl sokat beszélnek a szeretetről. Mindenki szeret mindenki mást, és ezt el is mondja mindenkinek, de ez csak szó-szó-szó: blablablablabla! Az egész világ ezt szajkózza. Mindenki a szeretetről fecseg – gyönyörű párbeszéd –, de közben csak a gyűlöletet látod mindenütt.
A vallások gyűlölik egymást. A nemzetek gyűlölik egymást. A politikai pártok gyűlölik egymást. A társadalmi osztályok gyűlölik egymást. Figyeld meg alaposan, és meg fogsz lepődni, hányféle forrása van a gyűlöletnek. Tíz-tizenkét évente szükségünk van egy világháborúra – tengernyi gyűlölet, ami egyre csak dagad, dagad. Minden nap valamilyen más gyűlöletnek adsz hangot – mégis egyre csak gyűlik, halmozódik, mígnem tíz-tizenkét éven belül kirobban valamilyen világháború. Háromezer év alatt ötezer háborút vívtak a föld lakosai. Ki ezért a felelős? Azok a jóakarók, akik állandóan a szeretetről, a gyengédségről, az együttérzésről papolnak neked. Senki nem tanít meg gyűlölni, ezért a gyűlölet érintetlenül megmarad benned, sokkal erősebben, élettelibben, frissen és fiatalosan.
Szeretném látni, hogy eljön az idő, amikor senki nem papol nektek a szeretetről. Amikor békén hagynak végre benneteket. Azt kellene megtanulnotok, hogy tudatosan figyeljétek, bármi is történik veletek – szeretet vagy gyűlölet, egyre megy. Az a fontos, hogy ha gyűlölsz, akkor azt tudatosan tedd. Ha szeretsz, akkor is szeress tudatosan.
Ha nekem kellene tanítanom benneteket, nem mondanám meg, hogy kit és hogyan kell szeretni. Teljes képtelenség! A szeretet velünk született tulajdonságunk. Ezzel születtél, mint ahogy a gyűlölet is ott lakik benned. Csak azt tudom tanítani, hogy légy tudatos. Mielőtt bármi történne veled – szeretet, gyűlölet, düh, szenvedély, együttérzés vagy bármi –, légy tudatos. Hagyd, hogy minden a tudatosságodból szülessen meg.
A tudatosságban pedig az a csodálatos, hogy anélkül, hogy bármit mondanál vagy cselekednél, egyszerűen átformálja a benned lévő rosszat jóvá, a rútat széppé.
A tudatosság az átformálás ereje.
Ha például tudatában vagy a dühödnek, az rögtön elpárolog. Ha tudatában vagy a szeretetnek, azonnal erősödni kezd. Ha gyűlölsz, és ennek tudatára ébredsz, máris eltűnik, szétoszlik. Hamarosan rájössz, hogy a gyűlölet felhője szétoszlott, és helyette egy teljesen ellentétes minőség – az együttérzés, a gyengédség és a szeretet sajátos keveréke – marad, mint valami finom illat.
Számomra ez az alapfeltétel:
Ami mélyül a tudatosságoddal, az erény. Ami eltűnik a tudatosságoddal, az bűn. Én ezt a definíciót fogadom el. Nem ítélek semmilyen cselekedetet bűnnek, erénynek, jónak vagy rossznak. A tetteknek nincs ilyen minőségük. A tudatosságnak van.
Csak próbáld ki, és meg fogsz lepődni, hogy olyan dolgok laknak benned, amelyeknek nincs maradásuk a tudatosság előtt – egyszerűen eltűnnek.
A tudatosság majdnem olyan, mint a varázslat.
Ezzel nyugodtan kísérletezhetsz. Nem azt kérem, hogy hidd el, amit mondok, mert a hit ebben egyáltalán nem segít. Ki kell próbálnod. Meg kell tapasztalnod, hogy a benned lévő dolgokból mi az, ami megmarad, és mi az, ami eltűnik.
Csak te tudod megtalálni, hogy mi az, ami számodra jó vagy rossz. Aztán hagyd, hogy a tudatosság fonala végigfusson minden cselekedeteden, és nem lesz többé az életedben gyűlölet, düh vagy féltékenység. Nem azért, mert száműzted az életedből, nem azért, mert elnyomtad őket, vagy valahogy megszabadultál tőlük, nem azért, mert gyakoroltad, hogyan kell őket legyőzni. Nem, nem tettél semmi különöset, hozzájuk sem értél. Ez a tudatosság szépsége: soha nem nyom el semmit; csak vannak dolgok, amelyek egyszerűen szétolvadnak a tudatosság és a változás fényében. És vannak dolgok, amelyek megszilárdulnak, összerendeződnek, elmélyülnek, megerősödnek: a szeretet, az együttérzés, a gyengédség, a barátság és a megértés.
Ez idáig minden vallás a cselekvésre irányította az emberek figyelmét; és a dolgok megítélésére – ez rossz, ez jó, ezt kell tenned, azt nem szabad. Én egészen másra szeretném helyezni a hangsúlyt.
A tetteknek semmi közük ahhoz, hogy mi a jó és mi a rossz. Csak az számít, hogy mennyire vagy tudatos. Minden tudatos cselekedet lehet gyönyörű; ugyanaz a tett, ha nem tudatosan viszed végbe, lehet rút. Tudatossággal ugyanaz a cselekedet egy adott helyzetben eltűnhet, egy másik helyzetben pedig megerősödhet. Tehát ezek soha nem egy cselekedet vagy érzelem rögzített minőségei; ezer és egy dologtól függ, hogy éppen mi történik. De a tudatosságod mindent rögzít, emiatt nem kell aggódnod. Olyan, mint a fény, amely mindent láthatóvá tesz körülötted.
Egy zen szerzetest életében többször is börtönbe vetettek. Bölcs tanító volt, több ezer tanítványt gyűjtött maga köré. Még a hatóságok is szerették és tisztelték. Könyörögtek is neki:
– Miért teszel ilyen furcsa dolgokat? Megáll az eszünk, egyszerűen nem értjük – merthogy a mester folyton lopkodott ezt-azt még a tanítványaitól is, és be kellett tartani a törvényt.
Az elöljárók így érveltek:
– Lenni kell valami másnak emögött. Miért lopna el egy fél pár cipőt valakitől? Semmi értelme, használni sem tudja. Most aztán megint két hónapra rács mögé kell küldenünk.
A zen mester mindig megörült az ítéletnek, és azt kérdezte a bíróságtól, hogy nem lehetne-e egy kicsit több időre lecsukni?
– Mert ha kiszabadulok, úgyis megint elkövetek valamit, és akkor le kell csuknotok újra. Miért nem lehet több időre elítélni, és akkor megkíméltek attól, hogy újra elkövessem ugyanazt?
Csak évekkel később, a halálos ágyán kérdezték meg tőle a tanítványai:
– Kénytelenek vagyunk feltenni a kérdést, mert talán soha nem lesz alkalom, hogy megtudjuk, miért loptál olyan dolgokat, amikre egyáltalán nem volt szükséged. Készek voltunk bármit megadni neked, amit csak kérsz, de te soha nem mondtál semmit, nem kértél semmit.
A mester csak nevetett, és így szólt:
– Igazából azért loptam, mert minél több időt akartam a börtönben tölteni. Háromezer ember volt abban a börtönben, és közöttük több ártatlan, igaz és természetes embert találtam, mint odakint. A börtönön kívül ott a rengeteg mester és vallás, mind végzi a dolgát. Ezekkel a szegény emberekkel pedig senki nem foglalkozik. Amikor bent vagyok a börtönben, megtanítom őket meditálni, megtanítom őket a tudatosságra – a börtönből kolostort csináltam! Teljesen megváltozott minden. Az elítéltek meditálnak. A börtönőrök persze semmit nem vesznek észre, mert annyi az egész, hogy mindent tudatosan csinálnak. Ugyanazt a munkát végzik, mint előtte: ha fát vágtak, most is fát vágnak; ha követ törtek, most is követ törnek; ha utat építettek, most is utat építenek. Akármit csináltak előtte, most is ugyanazt csinálják, csak egészen másképpen.
– Tudtommal a legjobb kolostor – mondta a mester – ez a börtön, ahová folyton járok, mert itt életfogytiglanra ítélt emberek vannak: húsz-, harmincéves ítéletüket töltik. Fantasztikus lehetőség: harminc évig meditálhatnak anélkül, hogy a külvilág megzavarná őket. Hol máshol találhatnék ilyen embereket? Rettenetesen boldog vagyok, mert a börtönben magam mögött hagyhatom azt a fonalat, amely még évszázadokig folytatódik majd. Ez a börtön gyökeresen megváltozott. Aki oda bekerül, szinte biztosan elkezd majd meditálni, mert mindig lesznek régi elítéltek.
Kívülről nézve, ha valaki folyton lop a társaitól, és ezért elítélik, és több időt tölt börtönben, mint szabadon, az egészen biztosan bűnöző. De ha ennek az embernek a tudatosságát nézzük, és a tudatosságból fakadó tetteit, akkor már egészen más a helyzet.
Soha ne ítélj meg valakit a tettei alapján, mert nem a tett a valódi, hanem a tudatosság, amelyen keresztül azt a tetted végrehajtotta. Mégis a tettek alapján ítélünk, mert a tettek megfogható külsőségek, mint a tárgyak. A tudatosságot nem ismerjük.
Ez is egy zen kolostorban történt: két szárnya volt az épületnek, egy bal és egy jobb – így építették a kolostort. Ötszáz szerzetes élt az egyik szárnyban, ötszáz a másikban, a mester háza pedig pont középen állt, a kettő között.
A mesternek volt egy macskája, egy gyönyörű cica, és a tanítványok mind nagyon szerették ezt a macskát. Néha össze is vesztek miatta, mert a bal szárny lakói szerették volna a cicát, valami vidám ünnepet tartottak, szórakoztak éppen, de a jobb szárny lakói nem adták, éppen ők akartak játszani vele. A macska a viták állandó tárgya lett. Egy napon a mester magához hívatta az összes tanítványát, és kérte, hogy hozzák a macskát is. Így szólt:
– Mindannyian szeretitek a macskát, de sajnos csak egy macska van.
Ezzel kettévágta a macskát a tanítványok legnagyobb megdöbbenésére, és így szólt:
– Ti is kaptok egy felet, és ti is kaptok egy felet. Többé nem akarok veszekedést hallani a kolostorban.
Halálos csend lett. A tanítványok nem értették, hogy egy ilyen erőszakmentes ember hogyan tud egy macskát egyszer csak kettévágni. Nem hagyta őket nyugodni a gondolat, ezen törték a fejüket. A hír elért a királyhoz is, aki szintén a mester tanítványa volt. Nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, már másnap eljött a mesterhez.
– Hallottam, hogy megölted a szeretett macskádat.
A mester így felelt:
– Nem a macskát öltem meg, hanem egy állandó konfliktust, a napról napra erősödő ellenségeskedést, az elszabadult indulatokat. Ezek a bolondok nem értik, csak ha valami drasztikus lépést teszek. Nem öltem meg a macskát, mert senki sem hal meg. A macska csak megszabadult a testi szenvedéstől, amit ezek a bolondok okoztak neki. Amúgy is elpusztult volna; eleget élt már, talán egy-két éve volt még hátra.
– Mielőtt megöltem volna, elcsendesedtem és azt kérdeztem magamtól: „Mit fog ez a szegény macska tenni a következő két évben? Semmit. Ez a csapat bolond viszont nagyon is sokat.” Nem felindulásból öltem meg a macskát, és nem gyűlöletből. Szerettem mindig, és most még jobban szeretem, mert sikerült megoldania egy problémát. Rendesen sokkoltam ezeket az idiótákat, mert sokkhatás nélkül az agyuk nem működik. Néha oda kell csapni nekik.
És meg kell adni, igaza lett: attól a naptól fogva minden veszekedés abbamaradt, mert a tanítványok felismerték, hogy ez az ember nem viccel, ez veszélyes – képes ölni is. A veszekedés túl veszélyes. Ezzel minden vitának vége szakadt.
A királyt teljesen kielégítette a válasz. Így szólt:
– Mindig is ezt tanítottad, hogy nem a tett a fontos, hanem a tudatosság. Mi pedig csak a tettet látjuk; fogalmunk sincs, hogy milyen tudatosságban fogant. Ezt csak te tudhatod. Kik vagyunk mi, hogy megítéljük?
Soha ne ítélj senkit a tettei alapján.
Várj. Figyelj, próbáld megtalálni a tudatosságot – különben egyáltalán ne ítélj. Biztosabb nem ítélni. Magadra nézve pedig emlékezz, hogy bármit teszel, egy dolgot tarts észben: teljes tudatossággal cselekedj. Akkor teljes szabadságot adok neked. Egyetlen vallás sem adott ekkora szabadságot. Én teljes szabadságot adok neked.
Egyetlen vallás sem adott ekkora felelősséget, egyetlen vallás sem adott neked jogot arra, hogy eldöntsd: mi a helyes és mi a helytelen. Én megadom neked a jogot és a felelősséget, mert számomra minden egyetlen forrásból fakad: a tudatosságból.
A kérdező szerint én a szeretetről beszélek, a szeretet a szavaim üzenete, ugyanakkor azt is mondtam, hogy a megvilágosodott ember nem szeret és nem gyűlöl. Ahelyett hogy engem kérdezgettek, szerintem elég érettek vagytok ahhoz, hogy az egyszerű kérdésekre választ találjatok. Ennél egyszerűbb nincs: amikor a tudatosság révén a gyűlölet energiája mindenestől szeretetté alakul, egy egészen új jelenség jön létre. Ennek pedig új nevet kell találni. De mit tehetünk, a nyelvek annyira szegényesek, kénytelenek vagyunk ugyanazokat a szavakat használni, csak más értelmet, más jelentést adunk nekik.
A szeretet üzenete, amelyről beszélek, nem az a szeretet, amelyik a gyűlölet ellentéte. Az a szeretet, amelyikről én beszélek, képes magába olvasztani és átformálni a gyűlöletet.
A kérdés csak az, hogy ha nincs többé gyűlölet, akkor hogyan és miért kell ezt az új energiát szeretetnek hívni?
A szeretet a mi értelmezésünkben a gyűlölet ellentéte. Most viszont nincs ellentéte a szeretetnek. Ezért szoktalak időről időre emlékeztetni benneteket, hogy a megvilágosult ember számára nincs szeretet és gyűlölet – azért, hogy tagadjátok meg a szeretetet és a gyűlöletet. A megvilágosult elme nem ismeri az ellentétes szeretet és gyűlölet fogalmát. Ez nem azt jelenti, hogy közömbös lenne, bár ti talán ilyennek látjátok. Ezért mondom azt, hogy a nyelv mennyire szegényes eszköz.
Ha a megvilágosult ember nem ismer szeretetet és gyűlöletet, akkor közömbös lesz, és semleges – ez egyáltalán nem ezt jelenti. Inkább egy újfajta szeretetre, egy új minőségre tesz szert, amely nem a gyűlölet ellentéte. Erre pedig nincs szó. Ezért mondom inkább azt, hogy nem szeret és nem gyűlöl úgy, ahogy azt ti ismeritek, vagy hogy új módon éli meg a szeretetet; ez a szeretet közelebb áll az együttérzéshez, mint a szenvedélyhez, közelebb áll a kapcsolódáshoz, mint a kapcsolathoz; olyan szeretet, amelyik ad és nem kér semmit viszonzásul, nem úgy, mint az a szeretet, amelyet ti ismertek, amely inkább üzleti viszony – hogyan kaphatnék többet kevesebbért?
A megvilágosult ember egyszerűen csak ad. Nem akar tőled semmit elfogadni – mert nincs semmid, amit adhatnál neki. Mit adhatnál neki? Azért ad, mert túl sok van neki, túlságosan sok terhet cipel. Azért ad, mert olyan, mint a felhő, esővel terhes, muszáj, hogy kiadja magából. Nem számít, hogy hol és kit áztat: sziklát, jó termőföldet, kertet vagy az óceánt. Tökéletesen mindegy. A felhő könnyíteni akar magán.
A megvilágosult ember olyan, mint a felhő.
Szeretetet ad, de nem vár semmit cserében. Megosztja, amije van, és hálás neked, hogy lehetőséget adtál rá; hogy nyitott voltál, hogy ott voltál, hogy kiszolgáltattad magad; hogy nem utasítottad el, amikor kész volt rád önteni minden áldását; hogy kinyitottad a szívedet, és befogadtál, amennyit csak bírsz.
A világ tele lehet szeretettel, azzal a szeretettel, amelyről én beszélek. És csak ez a szeretet képes a gyűlöletet átformálni – az a szeretet, amelyet megtanítottak nektek, képtelen erre. Az nem hozott több szeretetet a világba, inkább gyűlöletet hintett el közöttünk: igazabbá és őszintébbé tette a gyűlöletet, és képmutatóvá a szeretetet.
Szeretném, ha a világ tele lenne szeretettel. De ne feledjétek, hogy a szeretetnek nincs ellentéte. Egyszerűen azért, mert legbelül képes vagy a tudatosság erejével szeretetté alakítani a gyűlöletet. Valójában még az sem igaz, hogy képes vagy átalakítani, de a nyelv ilyen szegényes, nincs mit tenni. Bármit mondasz, abban van valami hiba, a kimondással el is rontod rögtön.
Igazából maga a tudatosság formálja a gyűlöletet szeretetté, nem pedig te. A te dolgod és szereped csak annyi, hogy tudatos maradj. Ne hagyd, hogy bármi is az életedben tudatosság nélkül történjen.
A legegyszerűbb és legtermészetesebb vallást adom nektek. Azért mondom mindig, hogy ez az első és utolsó vallás, mert ennél jobban nem lehet leegyszerűsíteni. Nincs semmi a tudatosságon túl; elérkeztünk a dolgok gyökeréig. Képtelenség ezt meghaladni, ezt nem lehet túllépni. Ez van és kész!
Folytasd azt, amit eddig csináltál, csak légy tudatos. Folyton emlékeztesd magad, hogy semmit sem végezhetsz tudatosság nélkül.
Bele fog telni egy kis időbe. Minden nap egy csomó dolog el fogja kerülni a figyelmedet. Csak későn kapsz észbe: „Úristen, megint elfelejtettem!” De nincs miért aggódni. Ne törődj vele, mert különben megint elmulasztasz valamit. Ami elmúlt, elmúlt – egy percet se vesztegess rá. Jó, hogy eszedbe jutott. Használd ki, és tudatosan figyelj oda arra, amit éppen csinálsz.
Sokszor meg fogsz feledkezni róla, és sokszor fog eszedbe jutni. Lassan-lassan egyre kevesebbszer feledkezel meg róla, és egyre többször fog eszedbe jutni, hogy figyelj. Egy szép napon pedig megtörténik: amikor többször figyelsz oda, és kevesebbszer feledkezel meg magadról, amikor túlsúlyba kerül a tudatosságod – ekkor hirtelen megtörténik az átalakulás. Egyszeriben egészen más ember leszel – új ember születik. Ez az újjászületett ember pedig újnak érzékeli az egész világot, mert új szemmel néz rá, új füllel hallja, új kézzel új módon érinti meg a világ dolgait. Egyetlen ilyen tudatos ember másokban is képes elindítani a tudatosodás folyamatát. Nem szándékosan. Nem kell tenned semmit, hogy elindítsd a folyamatot – éppen a cselekvés volt, ami eddig megakadályozott ebben. Elég, ha folytatod, amit eddig csináltál, önmagad maradsz, és minden a maga útján kezd megtörténni. A jelenléted elindít valamit azokban, akik a közeledbe kerülnek. Új energiát éreznek, új tűz szikrája lobban fel bennük. Ők sem tesznek semmit – egyszerűen csak megtörténik. Nem kell más, csak egy kis közelség, baráti érzés.
És pontosan ez a mester szerepe: hogy barátokat gyűjtsön maga köré. Nincs semmilyen cél, amelyet el kellene érni, nincs különösebb cselekvés, amelyet meg kelle