ÉREZD MAGAD ISTENIEN!
Kalandok a tudat földjén
| Rövid jellemzés |
A szerző munkássága nagy port kavart a tudóstársadalomban, mert bebizonyította, hogy az elme és a test az érzelmeken keresztül kommunikál egymással... |
A szerzőt a 'Mi a csudát tudunk a világról?' című filmből ismerhetjük: biológus, farmakológus és kutatóorvos. Munkássága nagy port kavart a tudóstársadalomban, mert bebizonyította, hogy az elme és a test az érzelmeken keresztül kommunikál egymással. Eddig erről csak feltevések léteztek, de Pert kísérletekkel támasztotta alá, hogy a szellem és a test együtt, egymással interaktívan "vezényli" a szervezetben zajló történéseket.
A könyvet nagy elismerés övezi, úttörő lépésnek tartják szerte a világon. Egyik nagy erőssége a stílusa: miközben a szerző elméleti mondanivalóját olvassuk, vele utazunk előadásról előadásra, megéljük magánélete összes nehézségét és szellemi válságait. Candace tettei és gondolatai teljes összhangban állnak egymással. Miközben bemutatja élete folyását, olyan vezető tudósokkal és meghatározó egyéniségekkel találkozunk, mint a Dalai Láma, Deepak Chopra vagy John Nash matematikus, akiről az Egy csodálatos elme című film is készült.
Aki tudatossá avatja hétköznapjait, először önmagát gyógyítja meg, majd a világot is. Ahogy fejlődik és csiszolódik a személyisége, úgy tükröződnek ezek a kedvező változások a környezetében. Olyan ez, mint amikor kavicsot hajítunk egy csendes tó vizébe, s az hullámokat vet. Tudatunk kiteljesedése is így idéz elő tömeges szemléletváltást. Lássunk tehát hozzá, s juttassuk magunkat olyan élethez, amelyre mindig is vágytunk! Ez a kulcsa annak, hogy istenien érezzük magunkat itt, a földön.
Naomi Judd előszava
Az első benyomások maradandók. Én sem felejtem el soha, hogyan találkoztam végre ezzel a ragyogóan okos tudósasszonnyal, a testelme-orvoslás zászlóvivőjével egy 2006-os wellness-tanácskozáson. Évek óta ugyanazokban a körökben mozogtunk. Már 1990-ben felvettem vele a kapcsolatot, amikor az orvosok hepatitis C-t állapítottak meg nálam, s holisztikus testelme-gyógyászokat kerestem, mivel a hagyományos orvoslás tehetetlenül állt a betegségemmel szemben.
Mivel izgalmasnak találtam Candace közreműködését Bill Moyers Healing and the Mind című PBS-minisorozatában, meghívtam a Wisconsin Egyetemre, ahol a spiritualitás és egészséges életmód szakembereinek tanácskozásán voltam moderátor. Felkerestem hát Candace-t a hotelszobájában, hogy immáron személyesen is megismerhessem, és megbeszéljük a nyitóbeszédet. Akkoriban még kezdőnek számítottam az orvostudománynak ebben a vadonatúj ágában. Candace úgy mutatott utat számomra a pszichoneuro-immunológiában, ahogyan Dolly Parton, Tammy Wynette és Loretta Lynn a zenében.
Amikor ajtót nyitott, és végre előttem állt, egészen beleszerettem. Szemernyi sincs benne a magasan képzett, világhírű idegorvosok merevségéből és savanyúságából. Végig beszélgettünk és nevetgéltünk három teljes órát, s mondhatom, életre szóló barátságot kötöttünk.
Hadd tegyem hozzá, hogy Candace Pert olyan tudós, akinek szíve van; olyan asszony, aki tudja, Isten a legfőbb támasza, még a laboratóriumban is. Velejéig józan, és nem fél kinyitni a száját. Élő példája annak, hogy mit jelent felhagyni a fekete-fehér nyersanyaggal, és színes festékre váltani. Könyvében példát mutat a kovkázatvállalásra, hogy lemondjunk komfortzónánkról, hiszen ez az egyetlen módja, hogy kedvünk szerint alakítsuk az életünket.
Candace arra talált bizonyítékokat mikroszkópja tárgylemeze alatt, hogy az érzések valójában hatásos – ártó vagy segítő – vegyi anyagok. A neuropeptidek az agy által termelt és a szervezetbe szétküldött biológiai közvetítőanyagok, amelyek valamennyi szövet, szerv és testtájék sejtjeinek receptorain kiköthetnek. Eszerint tehát szervezetünk minden egyes szót tudomásul vesz, amelyet kiejtünk a szánkon, és amelyben hiszünk.
Ebben a könyvben Candace bemutatja, miként változtathatja meg a tudat a testet, az egészséget, akár még a környezetet is. Aki tudatossá avatja hétköznapjait, az először önmagát gyógyítja meg, s csak azután a világot. Ahogy fejlődik és tágul a személyisége, úgy tükröződnek ezek a kedvező változások a környezetében. Olyan ez, mint amikor kavicsot hajítunk egy csendes tó vizébe, s az hullámokat vet. Tudatunk kiteljesedése is így idéz elő tömeges szemléletváltást.
Mindig is tudtam ezt (ahogyan sokan mások is), most azonban Candace-nek hála a tudomány is bebizonyítja a fenti megfigyelés valódiságát. Különösen izgalmas, hogy ő meg is éli ezt az igazságot. Élete példa arra, milyen az, ha valaki istenien érzi magát: nagyszerűen van, és elismeri magában az istenit. Talán nem pontosan ezt várják el egy szakembertől, ő azonban őszintén és bensőségesen tárja elénk érzelmi és spirituális életét csakúgy, mint anyagi gondjait. Egyszerű ez, mint az egyszeregy: ha megváltoztatjuk gondolkodásunkat, ezzel együtt minden más is megváltozik körülöttünk. Saját sorsunk kovácsává válunk. Ennek pedig egyetlen eszköze a szeretet. Olyan szeretet, amely önmagunk megbecsülésével kezdődik.
Candace üzenete az önbecsülésről szó szerint egybehangzik az én filozófiai hitvallásommal: az ember minden életterületen azt vonzza magához, amire feljogosítva érzi magát. Akár egészségi állapotunkat is felmérhetjük, s életidőnket is megjósolhatjuk annak alapján, hogy mennyire hiszünk magunkban, mennyire tartjuk magunkat értékesnek. Soha nem engedjük meg magunknak, hogy többhöz jussunk, mint amennyire feljogosítva érezzük magunkat. Ezt a munkát senki más nem végezheti el helyettünk. Magunknak adományozzuk az élet ajándékait, a többiek közreműködésével. Lássunk tehát hozzá, s juttassuk magunkat olyan élethez, amelyre mindig is vágyakoztunk!
Ez a kulcsa annak, hogy istenien érezzük magunkat itt, a földön. Immáron a tudomány is igazolja, hogy mindenekelőtt anyagi testbe költözött lelkek vagyunk. Ha egyszer ezt tudatosítjuk magunkban, arra is rájövünk, hogy igazi életcélunk a belső gazdagodás szeretetben és bölcsességben, valamint szeretetünk kiterjesztése embertársainkra. És lám, itt a tudósvilág egyik elismert képviselője, aki bebizonyítja, hogy mindez lehetséges… éspedig bárki, akár az ön számára is.
Candace nők példaképe lehet. A testelme-mozgalom főpapnője nem mentes az emberi gyengeségektől. Ő is csak a megbocsátás erényének gyakorlása és önmaga elfogadása után talált rá saját önbecsülésére. Kísérjék hát el egy olyan szellemi utazásra, amely megindít, nevel, szórakoztatva oktat, és megvilágosodást hoz… Ha hozzám hasonlóak, fogadok, hogy egy pillanatra sem tudják majd letenni ezt a kötetet!
I. rész
Új szemléletű élettan
1. fejezet
Tudomány és lélek
Ahogy a gép végigsiklott a kifutópályán, hátradőltem az ülésen, és behunytam a szemem. Közel egy évtizede, amióta csak könyvem (Molecules of Emotion) 1997-ben megjelent, véget nem érő író-olvasó találkozóvá vált az életem. Gyakorta kaptam meghívást, hogy világítsam meg szakemberek vagy laikusok előtt a test és az elme kapcsolatát. Egyik parttól a másikig ingáztam hát… ha nem éppen messzebb repültem, az országhatáron túlra.
Valójában már a kötet megjelenése előtt hozzászoktam a repüléshez. Az 1980-as évek elején a kormány által működtetett, washingtoni székhelyű Nemzeti Mentálhigiénés Intézet állandó alkalmazásában álló, megbecsült biokémikusként jártam a világ tudományos találkozóit. Ha a labormunka engedte, a holisztikus gyógyítás tanácskozásain is részt vettem. Ilyenkor a hivatalos keleti partot odahagyva, rendszerint átruccantam a kísérletező kedvű Kaliforniába, amely nyitottabb az új gondolatokra. Ezeknek az összejöveteleknek a résztvevői érdeklődéssel, mondhatnám, izgatottan fogadták egy elismert tudós megnyilatkozásait, mivel ezek igazolták légvárnak titulált elképzeléseiket.
Akármennyi időt töltöttem is azonban a levegőben, a mai napig varázslatosnak tartom a repülést. Lelkesítő olyan világba lépnünk, amelyet nem kötnek a tér és az idő korlátai; ahol olyan gyorsan célhoz érhetünk, s ahol nem érvényesek az élet földközelben megszokott törvényei. A repterek mindig egyfajta köztes lét érzetét keltik bennem, ahol csaknem szemmel látható a kvantumdimenziók villódzása, s amely bővelkedik szinkronicitásokban. Ezeken a helyeken szinte érzem, amint valóra válik a lehetséges.
Tudósból lett díva
Az egész az 1970-es évek elején kezdődött a Johns Hopkins Egyetemen, ahol a doktorimon dolgoztam dr. Sol Snyder laboratóriumában. A farmakológia, más szóval gyógyszertan volt a szakterületem, ezen belül is a neurofarmakológia. Ez a résztudomány azt tanulmányozza, miként hatnak az agyra a különböző gyógyszerek. Végzős hallgatóként magaménak mondhattam a 20. század egyik legjelentősebb felfedezését e területen, valamint az idegrendszerrel foglalkozó új szakágakban, amikor bebizonyítottam az opiátreceptorok létezését. Ez a parányi sejtfelszíni szerkezet az opiátvegyületek – a morfium, a heroin és az ópium – támadáspontja. A tudósok évek óta beszéltek erről a receptorról, amelyet kimutatni azonban korábban senkinek sem sikerült.
Mivel felfedezésem egyúttal azzal is kecsegtetett, hogy kábítószer nélkül is kezelni tudjuk a függő betegeket, laborunk egyik napról a másikra kapóssá vált. Sol nem szeretett utazni, ezért legtöbbször engem küldött maga helyett, hogy a tudományos tanácskozásokon ismertessem eredményeinket. Fiatal és tapasztalatlan voltam még akkoriban, s nemigen bíztam magamban, dacára annak, hogy a kor legnagyobb tudományos hírességeivel kerültem egy sorba. Lassan azonban olyan tudóssá váltam, aki megállja a helyét a maga szakterületén, egyenlő partnere az egyetemeken és a gyógyszeriparban dolgozó tudóstársainak, s hamarosan élvezni kezdtem a népszerűséget.
Az egyetem elvégzése után sok ajánlatot kaptam élvonalbeli egyetemek kutatóintézeteitől, én azonban jól fizető állást választottam a washingtoni Nemzeti Mentálhigiénés Intézetben. Itt idővel egyre magasabbra emelkedtem a ranglétrán, mígnem az agy biokémiáját tanulmányozó kutatók vezérévé lettem. Tizenhét évig élveztem a tudományos kutatómunka forró pillanatait férjeimmel, Agu Perttel, majd pedig Michael Ruff-fal. Az itt töltött idők során dolgoztam ki az érzelmekre vonatkozó elméletemet, s ekkor kezdtem megérteni test és elme viszonyrendszerét, amely egymással kapcsolatban álló molekulák kiterjedt pszichoszomatikus hálózatán alapul.
Amikor azután otthagytam az intézetet, hogy Mike-kal magánlaborunkban kifejlesszük azt a gyógyszert, amelyet ott kísérleteztünk ki, előadóként is keresettebb lettem. Vezető szerepet vállaltam Bill Moyers Healing and the Mind című televíziós minisorozatában, s így a laikus közönség érdeklődését is felkeltettem, amelyet lenyűgözött a betegségek lelki összetevőinek a gondolata. Jó szolgálatot tett az is, hogy korábban belekóstoltam az idegrendszer tanulmányozásába. Idővel rendszeresen adtam elő test és lélek kapcsolatáról. Furcsa hibrid vált belőlem, aki felerészt tudós, felerészt szórakoztatóipari szakember (az utóbbihoz határozottan tehetségem van: totyogó kislányként is arra használtam nagyapám cukorkaüzletének kirakatát, hogy táncot lejtsek az utca népe előtt). A különböző szervezetek tudták, hogy nevem megbízhatóan behozza a közönséget, így lassan profi előadó lett belőlem.
A Molecules of Emotion megjelenése megnövelte sikeremet. Ezt, ha lehet, tovább fokozta 2004-ben a Mi a csudát tudunk a világról? című film. Ekkoriban havonta akár három előadást is tartottam, ami jókora hajszát jelentett a labormunka mellett. Mindez az egészségem és nyugalmam rovására ment. Én azonban olyan tudós vagyok, aki szereti az embereket, mi több, az utazást sem veti meg. Lehetőségem nyílt, hogy megismerkedjem a nagyközönséggel, s kapcsolatban maradjak a tudomány emberi oldalával. Ez a világ mindenben különbözik a tudományos kutatók elszigetelt laboratóriumától.
A levegőben
A repülőgép kerekei elemelkedtek a talajtól, én pedig az ablakon kinézve figyeltem, mint zsugorodik egyre kisebbre alattunk a föld. Igen, ablak: ezt kaptam az utazásaimtól. Ablakot nyitottak a való világra, százakkal és százakkal ismertettek meg, akik az évek során részt vettek az előadásaimon.
Amellett, hogy a honorárium bizony jól jött a szűkös időkben, mialatt laikusoknak beszéltem az érzelmek és a tudat tudományos alapjairól, magam is új gondolatokkal ismerkedtem meg. Ezeknek az előadásoknak a résztvevői – akiknek segítségükre voltam, hogy tisztába jöjjenek saját érzéseik természetével – imádják a tudományt, és meg szeretnék érteni. Ugyanakkor azt is elvárják, hogy mindezt valaki lefordítsa mindennapjaik nyelvére.
Ezúttal Tucsonba tartottam, hogy ott felszólaljak egy helyi unitárius gyülekezet megbízásából. Egyike volt ez az Új Gondolat ama felekezeteinek, amelyek a 20. század fordulóján sarjadtak ki a keresztény szellemiségből. Kezdetben olyan vezetőik voltak, mint Ernest Holmes és Mary Baker Eddy.* Napjainkra tovább nőtt a népszerűségük, mivel az emberek is átfogóbb világképet várnak el egyházaiktól.
Alig néhány perccel a felszállást követően, kinyitottam a laptopomat, hogy a PowerPoint segítségével még utoljára átnézzem az előadáshoz felhasználandó diáimat. Az író-olvasó találkozók óta tetemes gyűjteményt fejlesztettem ki provokatív és izgalmas tudományos ábrákból. Ez is arra szolgált, hogy alátámasszam tabudöntögetőnek mondott kijelentéseimet.
Igen, az idők során vakmerő keresztes lovaggá lettem, hiszen az én érzelemelméletem hidat vert test és elme között. Amikor 2005 januárjában részt vettem Santa Monicán a Mi a csudát… ősbemutatóján, a közönség úgy tekintett rám, mint holmi New Age-es gurura. A szó szoros értelmében hozzányomtak a falhoz, mintha csak Brad Pitt lennék, sajna azonban testőr nélkül. Ez az egész ügy felborzolta tudósi hiúságomat. Most, egy hónap múltán, ezen az úton szerettem volna visszanyerni tudósi hitelemet. Elvégre is nem filmcsillag vagyok én, hanem komoly kutató!
Ismerős bizonytalanság
Gondolataimba merülve alig vettem észre, hogy a mellettem ülő utas lopva méreget, és a laptop képernyőjére pislog. Amikor leült mellém, én is megnéztem magamnak, s a csomagok elhelyezésének szokásos lökdösődésében összemosolyogtunk. Hibátlanul ápolt hölgy volt, gyönyörű, értelmes arccal. Csillogó, őszülő haját tetszetős frizurába fésülte. Jó szabású tweed kosztüm volt rajta harisnyával és strapacipővel.
Imponált a megjelenése, annál is inkább, mert ellentétben állt az enyémmel. A magam részéről sportos pólót, farmert és edzőcipőt viseltem. Mivel sokat utazom, tőlem telhetően olyan öltözékben teszem, amely lehetővé teszi, hogy kényelmesen elnyújtózzak és meditáljak a hosszú repülőutak során, vagy szükség esetén átrohanjak egyik reptérről a másikra. Csak ritkán öltözöm ki repüléshez, még akkor is, ha jó hírű konferenciákra készülök, nemegyszer kulcselőadóként.
A külsőnkben megmutatkozó ellentét dacára is valamiféle belső rokonságot éreztem útitársam iránt. Hiszek abban, hogy azokat az embereket vonzzuk magunkhoz, akiket a sors valamiért nekünk szánt. Nem hiszek viszont a véletlenben, pedig látszólag ez jutott érvényre ezen a tucsoni repülőúton. A mellettem ülő hölgynek köszönhetem ugyanis, hogy aznap este kellőképpen „komoly” hangot ütöttem meg. Ez a találkozás segített hozzá, hogy visszanyerjem a hitemet önmagamban anélkül, hogy visszavontam volna merésznek látszó felvetéseimet.
Mivel szemlátomást erősen furdalta a kíváncsiság, útitársnőm végül megköszörülte a torkát, s ezúttal nyíltan a laptopom képernyőjére tekintve megkérdezte:
– Bocsásson meg, de egész pontosan mivel foglalkozik?
– A tudat működése, valamint az elme és a test egysége foglalkoztat – feleltem, ügyet sem vetve enyhe neheztelésemre, amely a szavai nyomán ébredt bennem.
– Á, az, hogy az elme magasabb rendű az anyagnál? – fújtatott felháborodottan.
Immár meg sem próbálta elrejteni lesújtó véleményét, én pedig valósággal összezsugorodtam.
– Nem – feleltem végül, legyőzve vonakodásomat, és szembenézve a kihívással. Úgy döntöttem, nyíltan beszélek, semmit sem rejtek véka alá. – Annál is rosszabb. Kezdem azt hinni, hogy a szellem anyaggá válhat.
Szemlátomást meghökkent, s rövid hallgatás után kérdezte csak meg:
– Ugye, nem túl komoly ez a dolog? Úgy értem, nem áll túl komoly tudományos alapokon?
Tetszett ez a kissé lekezelő szakszerűség, amellyel jelezte, hogy kizárólag a bizonyított tényeknek hisz, és nem dől be holmi felforgató és légből kapott eszméknek. Tiszteletteljesen elmagyaráztam, hogy egy egész tudományág – a pszichoneuro-immunológia – foglalkozik a test és az elme kapcsolatával. Jómagam a Georgetown Egyetem professzoraként készülök aznap este Tucsonban előadást tartani az érzelmekről, a tudatról és a gyógyításról.
– Tényleg? Én pedig a Princeton Egyetem professzora vagyok, és szintén Tucsonban szólalok fel!
Tíz évvel fiatalabbnak látszott, ahogy kigyúlt és kipirult az arca. Vidáman nevetgélt, micsoda véletlen, hogy két prof így összefut az előadására menet, annál is inkább, mivel tömérdek nő utazott velünk aznap este a repülőn.
Miután tisztáztuk közös érdeklődési területünket, s beszélgetni kezdtünk, végigbeszéltük az egész repülőutat. Megtudtam, hogy útitársnőm ókori nyelveket tanulmányoz. Ez a szakterület nem fejlődött olyan ütemben, mint az enyém. Új ismerősöm megmutatta gondosan, szóról szóra megírt előadását – no, én a magam részéről soha nem voltam ilyen tervszerű. Nem tehettem róla, de csak csodálni tudtam ezt az összeszedett egyszerűséget; azt a pallérozottságot és csöndes méltóságot, amelyet egész lénye kifejezett.
Amikor elfordultam, hogy a rendelkezésemre álló rövid időben, még az érkezés előtt átgondoljam a beszédemet, útitársnőm így szólt hozzám:
– Nos, sok szerencsét! Remélem, sikerül megtérítenie a hallgatóságát.
Őt szemlátomást nem térítettem meg. Ami pedig a tucsoni közönséget illeti, úgy éreztem magam, mint egy igehirdető pap. Újabban előadásaim résztvevői nálam is jobban elmerülnek korunk „szemléletváltásában”, s meggyőződéssel vallják a tudat elsőbbségét. Ők azok (laboreredményeimet leszámítva), akik meggyőztek, hogy a gondolatok és érzések meggyógyíthatnak és megbetegíthetnek bennünket, s hogy a tudat határozza meg az általunk megtapasztalt valóságot.
Mindazonáltal útitársnőm búcsúszavai ismerős bizonytalanságot ébresztettek bennem. „Még hogy komolyság – füstölögtem magamban. – Majd én megmutatom neki meg az összes hitetlen Tamásnak, milyen komoly tud lenni a tudat tudománya!” Ott menten eltökéltem magamban, hogy elfogadom a professzornő kihívását, s előadásomat szigorúan tudományos tényekre alapozom, hogy miként alkotja meg agyunk és testünk együtt az általunk átélhető valóságot.
Kétfajta nézőpont határán
Útitársnőm voltaképpen jó szolgálatot tett nekem, mivel szembesített azzal, milyen széles is a szakadék a régi és az új nézőpont között, s milyen kényelmetlen saját köztes helyzetem ebben a kérdésben. Arra is emlékeztetett, mennyire félvállról vehetnek tudós kollégáim, miközben ők maguk mit sem tudnak az általuk hóbortosnak titulált „kaliforniai gondolkodásról”.
Hogy valójában milyen széles e szakadék az anyagelvű és a tudat elsőbbségét valló szemlélet között, akkor ébredtem rá igazán, amikor a közelmúltban üzleti ügyben ellátogattam első munkahelyemre, az intézetbe. Most, hogy ismét abban az épületben találtam magam, ahol oly sokat időztem pályám elején, a következő kérdéssel állítottam meg néhány mellettem elsiető kutatót és posztgraduális diákot: „Ki Deepak Chopra?” Tízből kilenc életében nem hallott a Harvardon tanult endokrinológusról, aki az elmúlt húsz évben azon fáradozott, hogy elterjessze a keleti bölcselet alaptanítását, miszerint a tudat megelőzi az anyagot. Meglepett, hogy nemzetünk tudományos fellegvárában alig hallott valaki dr. Chopráról; s még kevesebben fogták fel, milyen nagy horderejűek e nagy ember gondolatai akár saját munkájuk szempontjából is.
Ami engem illet, én is csak hosszadalmas személyes és szakmai átalakulás után tettem magamévá azt az újfajta szemléletet, amelyet Chopra és sokan mások a nagyközönség elé tártak. Eközben tudományos munkám és személyes életem is egymásra talált, s immáron nem futott soha nem találkozó, párhuzamos vágányokon. Mára a szinkronicitás, a kvantumvalóság és az energiagyógyítás – valamennyi az új szemlélet egy-egy sarkköve – hozzátartozik mindennapjaimhoz, mialatt jómagam tudományos magyarázatokat keresek arra, amit valóságként élek meg.
Ugyanakkor igyekszem hű maradni gyökereimhez, s körültekintően elhatárolom magam az áltudománytól, mindenfajta olyan megalapozatlan sarlatánságtól, amelynek egyetlen komoly kutató sem adna hitelt. Mindez két világ határára helyez. Egyik lábammal ama új szemlélet felé tapogatózom, amely lényegesnek ismeri el a megfigyelő tudatát, míg a másikat jó ideje szilárdan megvetettem az elfogadott és uralkodó, tényszerűségre alapozó világképben. Ebből a nézőpontból a tudomány olyan szűrővé válik, amelyen keresztülnézve megérthetem életutam titokzatos jelenségeit. Hiszem és vallom, hogy a tudomány legjava választ adhat kérdéseinkre, megajándékozhat az igazsággal és a világ helytálló szemléletével.
Bizony nagy kihívás volt számomra ez a határállapot, amely mégis a valóság egy friss, újszerű nézőpontját nyújtotta, s amely nem csupán a tömegek gondolkodását alakítja át forradalmian, hanem az enyémet is. Időről időre mégis kimerítő ez a küzdelem.
Mindamellett bizonyosan tudom, és életem minden pillanatában alkalmazom is tudásomat, miszerint az elme és a test egyek. Ennek az egységnek az az alapja, hogy minden életműködésünket érzelmeket ébresztő és információt szállító molekulák hangolják össze, amelyek egyebek között folyamatos párbeszédet teremtenek az immun- és az idegrendszer között. A szervezet egészét és az agyat átfogó kommunikációs hálózat értelem és érzelem szerves egységét teremti meg. Ezt az egységet „testelmének” neveztem el.
Valójában mindaz, amit a mikroszkóp tárgylencséje alatt találtam, mára az alternatív gondolkodás alapját alkotja. A magam részéről szívesebben beszélek új szemléletű, mint alternatív vagy integratív orvoslásról, mivel úgy vélem, az utóbbi megjelölések kissé idejét múltak, s inkább az elkülönülést, ha nem épp az ellenséges szembenállást hangsúlyozzák. Márpedig haladéktalanul túl kell lépnünk ezen a megosztottságon. Az igazság az, hogy a tudat és az érzelmek meghatározó szerepét hangsúlyozó, újfajta szemlélet minden mást félresöpör az útból (istennek hála, a szorongást is!). Nagyjából ahhoz mérhető felismerés ez, mint amikor a tudósok öt évszázaddal ezelőtt rájöttek, hogy a Föld forog a Nap körül.
Ugyanakkor annak a kulcsa, hogy miként gyógyíthat az energia, hogyan válhat anyaggá a tudat, és hogyan alkothatjuk meg saját valóságunkat, nem más, mint az érzelmek élettana. Szakemberként töviről hegyire ismerem az érzelmek biokémiáját, amely eleven példa arra, miként hatja át a tudat az anyagi világot. Nézetem szerint az érzelmek kötnek hozzá minket, földi teremtményeket a nem evilágihoz; ezek teszik lehetővé, hogy egyszerre érezzük istenien és istennek magunkat.
Személyes fejlődésem és gyógyulásom története talán önöket is meggyőzi majd Isten, más szóval a természetfeletti erők és anyagi testünk érzelmi valóságának mély, lényegi egységéről. Laboratóriumi felfedezéseim, valamint a konferenciákon és szümpozionokon, a nagyközönség előtt elhangzott beszédeim visszajelzései mind-mind ezt igazolják.
