EGYÜTT - KÜLÖN UTAKON

BEVEZETÉS - Bidnay Csaba

Évek óta ülök már ugyanígy reggelente a kocsiban, állok a végeláthatatlan sorban, bambán bámulok ki az ablakon, semmire sem gondolva, hagyva, hogy a rádióból kiömlő kommersz zajok letompítsák agyam minden zugát, és eltapossák minden saját gondolatom csíráját. Heteken, hónapokon és évszakokon át ugyanazok a szignálok és mondatok ismétlődnek, ugyanazok a plakátok tolakodnak tudattalan látóterembe, és kérlelhetetlen kitartással próbálnak megtanítani a nem gondolkodásra.
Egy nap véletlenül kikapcsoltam a rádiót, és valamilyen oknál fogva nem mozdultam, hogy újra életre keltsem. Furcsa volt a csend, amely körülvett. Befelé fordultam, és érezni kezdtem, hogy létezem.
Aztán kezdtek óvatosan előbújni a gondolataim. Furcsa módon egyfajta párbeszédbe kezdtem magammal. Belső alteregóm kérdéseket tett föl, én pedig, ha tudtam, válaszoltam.
Valószínűleg neked is ismerős az érzés, amikor azt kérdezi valaki odabent a fejedben: Tényleg ezekkel a dolgokkal lesz kitöltve az egész életem? Botrányokról, korrupcióról, gyilkosságokról harsogó hírekkel, napi több órás dugóban araszolással, szüntelenül a szemembe és a fülembe zúduló, ostoba reklámokkal, Tesco-gazdaságos bevásárlásokkal, felületes és érdekeken alapuló emberi kapcsolatokkal, három perc alatt behabzsolt műanyag kajákkal, folyamatosan csengő mobiltelefonokkal, értetlen ügyfelekkel, önző, érzéketlen kollégákkal, szüntelen teljesítménykényszerrel, fáradt és kiégett társsal, érzelemmentes és unalmas testi együttlétekkel, veszekedésekkel, rendetlenséggel, allergiával és adósságokkal?
És mi lesz a gyerekként megálmodott dolgokkal? Ki törődik az én életemmel? Kinek vagyok fontos egyáltalán? De mielőtt még válaszolhatnék magamnak, a nap végén, amikor végre elfogynak a folyamatos külső ingerek, gyorsan bekapcsolom a tévét, nehogy kiszabaduljanak az elmém mélyéből az előbbihez hasonló, frusztráló, megválaszolhatatlan kérdések, és nehogy kizökkentsenek az automatikusan, gondolkodás nélkül végrehajtható napi rutinból.
Valószínűleg mindannyian éreztük már ezt, de csak kevesek jutnak el odáig, hogy komolyan elgondolkodjanak a változtatás lehetőségein. Pedig kell, hogy legyen megoldás!
Hiszem, hogy van!
Persze, nagy része a felsorolt jelenségeknek így is, úgy is jelen lesz az életünkben, mert a rendszert úgy építettük fel, hogy ”biztonságos” legyen, így képtelenség kivonni magunkat a hatásai alól. Pedig ha találnánk valami módot, ami néha átteleportálna minket egy másik, párhuzamos életbe, ahol nem a kényszer határozza meg minden lépésünket, akkor talán rájönnénk, mit kell másképp csinálnunk. Időről időre kiszállhatnánk az őrült hajszából, és lenne rá időnk és igényünk, hogy megtaláljuk magunkban és másokban is az értékeket. Aztán ezek ismeretében másként élhetnénk az itteni mindennapjainkat is, pontosan tudnánk, miért érdemes áldozatot hozni, és miért nem, mit vállaljunk be a megélhetésért, és mit ne. Tisztán látnánk a dolgainkat, nem pedig a nagy politika, a média és az anyagi kényszer edzette 100 dioptriás szemüvegen keresztül.
Én úgy hiszem, rátaláltunk egy ilyen módszerre. Nem biztos, hogy mindenkinél működik, és az sem biztos, hogy mindenkinél azt a hatást eredményezi, amit elvár tőle.
Egy dologban vagyok csak biztos, hogy segít levenni a ránk kényszerített 100 dioptriás szemüveget, és lemarja az elménkre és a lelkünkre rakódott vastag mészrétegeket. Kívül-belül megtisztít, és ezáltal lehetővé teszi, hogy a dolgokat valóban annak lássuk, amik.
A többi már kinek-kinek a maga feladata…


NULLADIK NAP - Simon Brigitta

Idézet Emese lányom nekem írt naplójából:

„Anya és a Camino
Egy szép őszi napon anya előállt azzal az ötlettel, hogy ő el szeretne menni az Caminóra.
Én először nagyon megijedtem, és egy vagy két hónapon keresztül minden este sírtam. Anyáék mindig azzal vigasztaltak, hogy az fél év múlva lesz. Hát, a fél év nagyon gyorsan eltelt, és az egyik napon rádöbbentem, hogy anya egy hét múlva elmegy. Aztán anya rá négy napra elköszönt tőlünk, és kiment a szobából. Akkor rám jött a sírógörcs, és anya addig az ágyam mellett ült, amíg el nem aludtam. Aztán amikor felébresztett, nem tudtam sírni, és úgy ahogy vidáman köszöntem el tőle. Utána pár percig szomorú voltam. Ez elmúlt.”

Nem tudtam, hogy az Út egyik legkeményebb napja az indulás előtti utolsó nap lesz. Kavargott bennem a várakozással teli izgalom és az elválás miatti gyötrelem érzése. Aztán csak a gyötrelem maradt.
A sírást én kezdtem úgy délután 2 óra magasságában. Csabi rám szólt, hogy ezt nem kéne, mert nem jó a gyerekeknek. Tudtam én is, de képtelen voltam abbahagyni. Ültünk a számítógép mellett, töltöttük az mp3-lejátszómra a zenéket, amelyek elkísérnek majd az utamon. Ha a gyerekek beoldalogtak valamiért, gyorsan elfordultam, hogy ne lássák a könnyeimet. A hátizsákom ott állt degeszre tömve, indulásra készen, de én abban a pillanatban legszívesebben bebújtam volna Csabi hóna alá, és ki sem jöttem volna onnan egy hónapig.
A délután kínkeservvel telt. Csak már túl lennénk rajta! – hajtogattam állandóan, mintha valami fájdalmas műtéten kellett volna átesnem. Normális vagyok?! Ennyi fájdalmat okozok a gyerekeknek és önmagamnak is?!
A könnytenger este teljesedett ki, amikor letelepedtem az ágyuk szélére elbúcsúzni. Dani úgy-ahogy tartotta magát, de Emese zokogott. Akkora szikla ült a mellkasomon, mint a Mount Everest. Mit mondjon az ember, mikor harmincöt napra vesz búcsút a gyerekeitől? Bár Dani már tizenhárom éves, Emese tizenegy, de még soha nem váltunk el egymástól egy hétnél hosszabb időre.
A mentőötlet Csabi fejéből pattant ki (ezerszer is legyen áldott a neve érte!). Azt javasolta, beszéljem meg Emesével, hogy minden szerdán felhívom, és ha úgy érzi, hogy nem bírja tovább, hazahívhat. Nem értettem, hogy nem jutott eddig eszembe ez a zseniális ötlet. Amikor megtettem a nagy felajánlást, kicsi lányom annyira meglepődött, hogy elfelejtett sírni is.
– Tényleg hazajönnél miattam? – motyogta vörösre dagadt orral.
– Azonnal indulnék.
– De akkor csalódott lennél… és én szégyellném, hogy le kell, mondj miattam az álmodról – hatalmas barna szemét újra elfutották a könnyek.
Őszintén elnevettem magam. Megkönnyebbültem, mert abban a pillanatban végre leraktam az úttal kapcsolatos lelkiismeret-furdalásomat: éreztem, hogy tényleg minden neheztelés nélkül hazajönnék miatta, ha ő úgy szeretné.
– Nem mondanék le róla, csak pár évvel későbbre halasztanám, amikor már te is könnyebben engedsz el. De hidd el, csak akkor tudom és akarom végigcsinálni, ha ezzel nem gyötörlek meg. Szóval ne aggódj! Ha úgy érzed, csak hívj, és én két nap alatt hazaverekszem magam, ha a világ végén vagyok is!
Végtelen megkönnyebbülés ömlött el az arcán, én pedig boldog voltam. Mindketten tudtuk, hogy nem fog hazahívni, de az elválás fájdalmának méregfogát ezzel egyszer és mindenkorra sikerült kihúzni.
– Haza ne gyere, amíg meg nem csináltad! – suttogta fülembe Dani, könnyek közt mosolyogva.
Szorosan megöleltem az én nagy fiamat.
– Ha baj van, nyugodtan hívj te is.
– Eszemben sincs! Neked ott más dolgod lesz. Én meg élvezni fogom a szabadságot… – tette hozzá, sokat sejtetően vigyorogva.
Azzal a biztos tudattal jöttem ki a szobából, hogy a gyerekeim elengedtek. A Mount Everest legördült a mellkasomról, szinte szárnyaltam a megkönnyebbüléstől. Végre elöntött a várakozás izgalma.
Holnap indulok!!!