AZ ÉLET ÖRÖK
Beszélgetés a 100. születésnap előtt
| Rövid jellemzés |
Az utolsó interjúkötet által két meghatározó ember párbeszédének lehetünk tanúi, s közben úgy érezzük, mintha mellettük ülnénk... |
Az utolsó interjúkötet által két kiforrott személyiség, két meghatározó ember párbeszédének lehetünk tanúi, akik mindketten egyéni véleménnyel rendelkeznek a világegyetem történéseiről, s egymást kérdezgetve, egymás gondolataira reflektálva engednek bepillantást különleges látásmódjukba.
A könyv stílusának köszönhetően úgy érezzük, mintha mellettük ülnénk, mintha mi is részesei lehetnénk a beszélgetésnek, s ők olyan kendőzetlenül mondják el gondolataikat, ami csak szűk körben elképzelhető.
Nemere István sokirányú kérdései lehetővé teszik, hogy Szepes Mária világlátása a maga teljességében bontakozzon ki előttünk, ahogyan eddig még nem volt lehetőségünk megtapasztalni. Szó esik a dimenzióváltás valóságáról és lehetőségeiről, a tudat teremtő erejéről, amellyel megalkotjuk hétköznapjainkat és saját, személyes csodáinkat, a Da Vinci-kódról, az ezotéria és a vallás, illetve a régebben ellenfeleknek tartott spiritualitás és tudomány kapcsolatáról.
A kötet mindenkinek tud újat mondani, hozzátenni valamit saját gondolatvilágához. Érdemes hát megismerni az ezotéria nagyasszonyának összetéveszthetetlenül egyedi látásmódját és fontos gondolatait, amelyek egy olyan színes személyiség kérdései, hozzászólásai és felvetései nyomán rajzolódnak ki, mint Nemere István.
További ezoterikus és spirituális könyvek az Édesvíz Webáruház akciós könyvajánlatainak oldalán!
Előszó helyett: egy kis magyarázat
Nem jó, ha egy könyv már az elején magyarázattal indul. Néhány információra azonban szüksége lesz az olvasónak, hogy tudja, milyen körülmények között született ez a könyv.
Más szerzők ilyenkor azzal kezdik: "E könyv nem jöhetett volna létre...", és hozzáteszik, milyen befolyásos emberek vagy vállalatok hozzájárulása, miféle nagy személyiségek ilyen vagy olyan segítsége tette lehetővé, hogy a mű végül is megszületett, hogy az olvasók a kezükbe kaphatták.
Én ezzel szemben így kezdem: "Ez a könyv nem jöhetett volna létre... az Öröklét nélkül." Mert hiába akár világnyi nagy akarat, hiába a törekvés, ha Szepes Mária nemet mond írótársának, és nem hajlandó ilyen nagy életinterjút adni neki. Amennyire tudom, többen jártak már így. Ilyen típusú interjút, ahol az ember szinte lemezteleníti magát, csak nagyon óvatosan adunk bárkinek is, alaposan megnézve, ki az az ember, aki előtt levetjük lelkünk utolsó védőrétegét is.
Az Öröklét segített, amely ha áttételesen is, de ezért (is) került a könyv címébe. Ehhez tudni kell: Szepes Máriával már harminc év óta látásból ismertük egymást. Ha valahol találkoztunk is - mint azon az emlékezetes napon, 1976-ban -, szót nem váltottunk. Ez az én hibám volt. Tőle tudtam meg évtizedekkel később, hogy bizony szemmel tartott engem, figyelemmel kísérte a pályámat (ahogyan én is az övét), és sokszor csak egy hajszálon múlott, hogy nem kezdtünk beszélgetni.
Pontosan emlékszem arra az immár több mint harminc évvel ezelőtti első "találkozásunkra". Az Írószövetség Bajza utcai székházában fiatal scifi-írópalánták és más reménybeli pályakezdők csapata ült együtt, anélkül persze, hogy bármilyen hivatalos elismerésben részesültünk volna a meghívás ténye által. Legtöbbünk sem akkor, sem később nem kerülhetett be az intézmény tagjai közé, a megszentelt falak között mi csak afféle időről időre megtűrt eretnekek és örök kívülállók voltunk.
Néhány neves, azóta meghalt íróval találkozhattunk, beszélgethettünk, kérdéseket tehettünk föl nekik, ami nagy élmény volt. A pártállami időszakban is voltak "irodalmi sztárok", csak nem így hívták őket. Némelyiknek a rezsim adta ezt a címet, biztosítva a hatalmas példányszámot (arról az időről van szó, amire a mai fiatalok nem, hogy nem emlékezhetnek, el sem hihetik: az állam alaposan megnézte, melyik műfajnak, melyik kiadónak és főleg melyik írónak mennyi papírt ad a nyomdában, nehogy az illető esetleg túlságosan is népszerű legyen, miközben "odafönt" nem eléggé tetszik az elvtársaknak...) és a szinte minden heti nyilvánosságot, főleg, ha úgy írtak, ahogyan azt a párt vezetése elvárta. Ám voltak más "sztárok" is: azok az írók, akiket egyszerűen a műveikért és/vagy társadalmi kiállásukért, véleményükért szerettünk. Nos, ez utóbbiak jöttek akkor ott össze.
És közöttük ott ült Szepes Mária a férjével, Szepes Bélával. Az írónő hatalmas, selymesen fehér kontyára máig emlékszem. Szoborként ülve, nekem olyasmit sugallt, amit később ázsiai, afrikai faragványokon láttam: a megközelíthetetlenséget. Olümposz hegyén ült, aranyködbe burkolózva. Az egyetlen nő volt az írók között, nekünk már csak azért is rokonszenves, mert a mi térfelünkön küzdött. Mi, fiatalok, ott és akkor elsősorban és mindenekfölött a tudományos fantasztikum szivárványos világát kergettük nagy hévvel. Ő pedig, lám, már mennyi mindent írt, forgattuk a könyveit. Most hát ott volt előttünk személyesen. Nem ült ki a pódiumra, ott maradt a nézőtér soraiban. Biztosan akadtak, akik eleinte észre sem vették, amíg a találkozó szervezője fel nem hívta rá a figyelmet.
Oda akartam menni hozzá, mégsem mozdultam. Amikor véget ért a találkozó, gyorsan eltűntem. Egyszerűen nem volt bátorságom odarohanni, pedig hát nem voltam már gyerek (akkor töltöttem a harminckettőt), és túl voltam első regényem megjelenésén, ami azonban nem volt sci-finek nevezhető, ezért abban a körben ritkán hozakodtam elő vele.
Harminc évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam Máriától: akkor ő is figyelt engem, és neki is feltett szándéka volt, hogy odahív magukhoz egy beszélgetésre. No, nem ifjúkori zsenge művemről, amit biztosan nem is olvasott. Valami másról.
Ő már akkor tudta, amit én csak jóval később fogtam fel: mi testvérek vagyunk. Sőt, talán annál is többek, ha ez lehetséges. (Lehetséges.) Mágnes kapcsolt össze bennünket már akkor, csak én nem tudtam, mi ez a vonzás.
Ma már tudom: az idők végtelen forgatagában sokszor, sokszor találkoztunk. Éltünk együtt és külön, egymás mellé sodort bennünket más életek végtelennek tetsző sora. Olyan események hatottak ránk, amelyekre ma nem emlékszünk tudatosan. Mária többet tud erről, mint én. Túlságosan is racionálisra sikeredtem, nehezebben lelkesedem, nem olyan könnyű engem elragadni ezekre a területekre - pedig hát ezerszer írtam már ezotériáról, az anyagi világunkat meghaladó egyéb jelenségekről, folyamatokról és képességekről.
Kettőnk közül mégis Mária a szárnyalóbb. Ő az, aki az egész közben eltelt idő alatt rajtam tartotta a szemét, figyelte működésemet, olvasta írásaimat. Én is olvastam persze az ő könyveit, de sokkal ritkábban. Engem teljesen lekötött a saját tevékenységem, mindent annak rendeltem alá. Mária eközben hagyott időt magának a nézelődésre, a figyelésre, a szeretethullámok kibocsátására.
Vajon tényleg véletlen-e, hogy 2005 őszén eszembe jutott, beszélgetnünk kellene? Vagy rejtélyes, az ismeretlen lelki térből érkező hullámoknak, sugallatoknak engedtem-engedelmeskedtem? Amit saját ötletemnek hittem, az valahonnan megérkezett és hatott rám? Mert elkapott és birtokba vett a gondolat, hogy nekünk kettőnknek beszélgetnünk kell. Most már tényleg és komolyan és sokat, sokat... Már csak szakmai ártalom, hogy rögtön utána az jutott eszembe: hátha tudunk egymásnak olyasmit mondani, ami mások hasznára is válhat. Hátha akad pár ezer ember ebben az országban, akiket érdekelnek a beszélgetéseink. Így aztán már konkrét ajánlattal kerestem meg Máriát, aki nagyon örült nekem. És a tervemnek.
És most arról, hogyan is született ez a könyv...
Miután Mária egyetértett, megbeszéltük a formát, amit majd megtölthetünk tartalommal - ahogyan reméltük. Közös ismerősünk, egy-kétszeri társszerzőm, Vincze Attila Tamás, valamint a Szepes-házba szintén bejáratos és ezotériával sokat foglalkozó könyves, Dobi Terézia tevékenyen közreműködtek a találkozók megszervezésében és a technikai részletek lebonyolításában. Attila, akit az írói-újságírói minivilágban csak VAT-nak rövidítenek, írt már sikeres életrajzokat neves magyarokról, interjúkat készített világnagyságokkal - és most gondoskodott arról, hogy minden rendben menjen. Terézia és ő, valamint Szepes Mária két állandó segítője, Terike és Ica (családnevük talán nem annyira fontos - a lényeg az, hogy mindketten több mint egy évtizede Máriával élnek heti váltásban, és az emberi élet minden területén gondoskodnak róla, ami nagy és szép lélekre vall) is részt vettek hosszú beszélgetéseinkben. Olykor ők is kérdeztek, de megesett, hogy Mária csapongó válaszait pontosították, illusztrálták, előhozták valaha vagy újabban megjelent könyveit, régi lemezeket, filmeket, kottákat, szövegkönyveket, még festményeket is. Számunkra, számomra egyszerűen nélkülözhetetlenek voltak és ma is azok.
Beszélgetéseinket nagyobbrészt természetesen felvettük és leírtuk, s számos fényképet is készítettünk közben. Szepes Mária - mert ő ilyen - olykor csapongott, témáról témára röpdösött olyan sebességgel, hogy néha alig bírtunk a nyomába érni. Mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy egy kilencvennyolc éves embertől meglepő ez a szellemi frissesség, a szinte csak apróbb botlásokkal, tévesztésekkel tarkított emlékezés arra a gigantikus esemény-, élmény- és adattömegre, amely egy ilyen hosszú élet során felhalmozódott.
Kéthetente egy délelőtt - ennyi jutott nekünk majdnem egy álló éven keresztül. Ott voltunk télen, aztán a tavaszi fényekkel együtt ismét beköszöntöttünk a hangulatos, múltat idéző lakásba. Nyáron nyitott ablakokon áradt be a meleg, és a budai ősz borongós reggeli ködében is megjelentünk az ismert falak között. Tél hava csikordult lábunk alatt, amikor egymást a kapu előtt bevárva, álltunk a csöndes mellékutcán. Volt, hogy csak hárman voltunk: Mária, egyik segítője és én. Volt, hogy hatan is szorongtunk vele szemben. Amikor odaértünk, Mária már egy fotelben ült, ősz haja messzire világított. Csak a hangjuk alapján tudta-tudja megkülönböztetni vendégeit - látása már nagyon leromlott. Ám ez őt semmiben sem gátolja, ma írás helyett diktál, és tempója szinte a régi. Még kiadatlan könyveinek garmadája lapul a néha reccsenő szekrényekben.
Több mint hatvan éve lakik ugyanabban a budai házban, ugyanabban az emeleti lakásban. Ez már önmagában is meglepő, az állandóság ilyen fokáról a huszadik századi közép-európai történések (hogy finoman fogalmazzunk) alaposan leszoktattak bennünket. Mária az utóbbi években talán az új évezred kezdete óta - már nem is mozdult ki a falak közül. Nyáron a nyitott ablakon át beszűrődik a kert zöldjében megbúvó madarak csivitelése, máskor a zene világa feszíti szét a csöndet.
A gondolkodó ember nem ismeri az "unatkozom" szót. Mária sem unatkozott soha - mondhatnám: egyik eddigi életében sem. A szellem nem ismeri a pihenést, s néha úgy tűnt, hogy a test sem. Még most is, amikor ott ül velünk szemben, szinte táncol. Ültében is mozog, mutogat, gesztikulál, egy-egy apró, de nagyon jellemző mozdulattal kis és nagy világokat tár fel a figyelmes vendég előtt.
És ami nagyon megkapó: a humánum árad belőle akkor is, ha nem mondja ki. A beszélgetésekben néha a témával látszólag éppen összefüggéstelenül bukkannak fel a szavak: "Szeretlek benneteket" vagy "Én nagyon szeretem az embereket". De ezek ott és akkor, majd itt, e lapokon, nem szólamok. Nem szépíteni akarnak valamit, valakit. Máriából ez egyszerűen és természetesen jön, árad, mert ez része a lelkének, egész létezésének. Ő tényleg szeret bennünket, és talán kora, sok jó és rossz tapasztalata okán joggal mondhatja: túl van már mindenen. Gondoljunk csak bele: amikor e sorokat írom, a naptár napokon belül 2007-et mutat. December 14-én voltunk nála, hogy felköszöntsük születésnapja alkalmából. Be kellett osztani a gratulálókat, megszervezni, ki mikor jöjjön, ne legyenek egyszerre sokan, ne fárasszák ki. Napok alatt vendégek százai fordultak meg nála, híresek és majdnem ismeretlenek, mindenki - aki tiszteli, aki közel férkőzhet hozzá akár csak egy kézszorítás, ölelés erejéig - felkereste őt. És attól a naptól fogva Mária elkezdte a kilencvenkilencedik (!) életévét. Olvashatják majd, mennyi minden történt vele - bár életének a fele sem kerülhet szóba, hisz az önmagában több kötetet töltene meg.
Ne csodálkozzanak azon sem, hogy olykor milyen kendőzetlenül beszél önmagáról és világáról. A gondolatairól, a vele történt eseményekről épp úgy, mint azokról az emberekről, akikkel találkozott, jóba vagy rosszba volt. Olyan emberek voltak szerves részei az életének, akikről mi az iskolában tanultunk, és soha nem adatott meg nekünk látni, ismerni őket. Mária számára természetes volt, hogy a huszadik század szinte összes nagy magyarjával és nemcsak magyarokkal - leginkább művészekkel - sajátos, klikkeken és politikai áramlatokon, szimpátiákon és antipátiákon felülemelkedő ismeretségben, nemegyszer barátságban volt.
Sokszor filmszerűen gondolkodom - a könyveimben, főleg a regényeimben különösen, úgy mondják -, ezért súlyt fektetek arra, hogy Önök valami módon lássák is őt. Képzeljenek el egy háború alatt épült budai társasházat. A szobák falai telis-tele vannak festményekkel, egy grafika Máriát ábrázolja, de akadnak ott, főleg az üveges vitrinekben egykori férje rajzai, sporttrófeái is. Nagy és kényelmes bútorok, de semmi hivalkodás, semmi felvágós elegancia. Mária élete talán mindig is ilyen szerény tárgyak között zajlott, így volt neki természetes. És ma, amikor már nem látja, de csontos-szép keze még tapinthatja őket, úgy sejtem, érzi otthonosságukat. Itt él, így él. Néz ránk szemüvege mögül, pedig igazából csak fény- és árnyfoltokat láthat. Szép öregként, bizonyára szép volt fiatalként is.
A legszebb azonban a lelke.
Itt vagyunk hát, és beszélgetni kezdünk.
