AVALON KÖDBE VÉSZ

Előbeszéd

Morgaine szól...

A magam idejében oly sok mindennek neveztek: húgom, kedvesem, papnő, tudós asszony, királynő. Mostanára immár valóban tudós asszony lettem, s jöhet még olyan idő, amikor ezen dolgokról tudni kell majd. Ám az a józan igazság, hogy minden bizonnyal a keresztényeké lesz a végső szó. Tündérhon egyre távolabbra úszik a világtól, amelyet Krisztus ural. Nékem nincs vitám a Krisztussal, csupán a papjaival, akik a Nagy Istennőt démonnak nevezik, s tagadják, hogy valaha is uralkodott ezen a földön. A legjobb esetben is csupán annyit hajlandók elismerni, hogy hatalma a sátáné. Máskor a názáreti asszony kék köntösét adják rá – néki is megvolt persze a maga hatalma -, s kijelentik, hogy örökkön örökké szűz volt. No de mit tudhatna egy szűz az emberi nem kínjairól és szülési fájdalmairól?

És most, amidőn a világ megváltozott, s Arthur - az én öcsém, az én kedvesem, a volt és eljövendő király - holtan (az egyszerű népek szerint álomban) fekszik Avalon szent szigetén, úgy kell elmondani ezt a történetet, ahogy valóban megesett, mielőtt a Fehér Krisztus papjai eljöttek, hogy ködbe borítsák szentjeikkel és legendáikkal.

Mert, ahogyan mondottam, maga a világ is megváltozott. Volt oly idő, amidőn az utazó - ha akarta, s ha csupán néhány titkot ismert - szélbe fordíthatta bárkáját a Nyári-tengeren, s nem a barátok Glastonburyjébe érkezett, hanem Avalon szent szigetére, merthogy a világok közötti kapuk akkoriban még ott lebegtek a ködben, s úgy nyíltak-zárultak, ahogyan az utazó gondolta, s parancsolta. Ez pedig egy igen nagy titok, amelyet a mi időnkben tudott volt minden tanult ember: amit az ember gondol, azzal teremti a világát maga körül, méghozzá naponta újra meg újra.

S most a papok, akik úgy vélik, hogy ez kisebbíti Istenük hatalmát, aki mindörökkön örökké változhatatlannak teremtette a világot, bezárták a kaput (amely sosem volt kapu, csupán az emberek gondolatában), s az út egyenesen a papok szigetére vezet, amelyet templomi harangjaik szavával őriznek, messze űzve még a gondolatát is a másik világnak, amely a sötétségben pihen. S azt is mondják, hogy az a világ, ha ugyan egyáltalában létezett, a sátáné, a pokol kapuja, ha nem maga a pokol.

Fogalmam sincs, mit teremtett s mit nem az ő Istenük. Bármilyen mendemondák járnak is rólam, sosem tudtam valami sokat papjaikról, és sosem viseltem rabszolga apácáik fekete köntösét. Ha Arthur udvarában, Camelotban, amikor éppen ott jártam, az emberek mégis ilyesmit hittek volna (mivel mindig a Nagy Anya sötét lepleit viseltem, amelyeket akkor szokott volt magára ölteni, ha a tudós asszony álcájában járt a földön), nem ábrándítottam ki őket. Igaz is, veszélyes is lett volna ezt tennem Arthur uralkodásának vége felé, így aztán meghajtottam fejem megalkuvásból, amit soha nem tett volna a nagy úrnő, Viviane, a Tó Asszonya, egykoron - rajtam kívül - Arthur legigazabb barátja, később - ismét csak rajtam kívül - legelkeseredettebb ellensége.

Ám a harcnak immár vége: amidőn Arthur ott feküdt halódva, immár nem a magam és az én Istennőm ellensége volt, hanem végre csak öcsémként és haldokló emberként üdvözölhettem, akinek szüksége van az Anya segítségére ott, ahová minden ember eljut egyszer. Ezt még a papok is tudják az ő kék köntösű, örökkön szűz Máriájukkal, mert a halál óráján ő is a Világ Anyjává lesz.

Ott feküdt hát Arthur az ölemben, s nem látott már bennem haldokolva sem nővért, sem kedvest, sem ellenséget, csupán tudós asszonyt, papnőt, a Tó Asszonyát, így tehát ott pihent végre a Nagy Anya keblén, akitől a világra jött, s akihez – ahogyan minden embernek - végül meg kellett térnie. S amint kormányoztam a bárkát, amely tovavitte őt, ezúttal nem a papok szigetére, hanem az igazi szent szigetre, a mi világunk mögötti, sötét világba, Avalon szigetére, ahová ma már rajtam kívül nem sokan tudnak eljutni, tán megbánta a közöttünk támadt ellenségeskedést.

Amidőn elmondom ezt a történetet, koronta oly dolgokról szólok majd, amelyek megestekor még ifjabb voltam, semhogy érthettem volna őket, meg oly dolgokról, amelyek megestekor ott sem voltam. Erre hallgatóm tán odébb húzódva megjegyzi: hiszen varázslónő. Való igaz, mindig is birtokomban volt a Látás, s bepillanthattam a férfiak s az asszonyok gondolataiba, s ilyen alkalmakkor mindig igen közel voltam hozzájuk. Így pedig valami úton-módon mindig is tudtam, mi jár a fejükben. Elbeszélem hát ezt a történetet.

Mert egy napon elmondják majd a papok is, ahogyan ők tudják. S a kettő közt félúton tán megcsillan az igazság szikrája.
Mert van, amit a papok nem tudnak az Egy Istenükkel és Egy Igazságukkal: hogy igaz történet nem létezik. Az igazságnak sok arca van, s az igazság olyan, mint az Avalonba vivő ősi út: a magad akaratától, tennen gondolataidtól függ, hogy az út vezetni kezd-e, s hogy végül az Örökkévalóság szent szigetére visz-e, vagy a papok közé, ahol szól a harang, úr a halál, és sátán van, pokol és kárhozat... bár meglehet, igazságtalan vagyok hozzájuk is. Pedig a Tó Asszonya, aki úgy gyűlölte a papi csuhát, akár a mérges viperát, ráadásul jó okkal, maga is megfeddett egy ízben, amikor rosszat mondottam az Istenükről.

- Mert minden Isten egyetlen Isten - mondotta nekem akkor, ahogyan immár sokszor korábban is, ahogyan magam is számtalanszor mondtam a növendékeimnek, s ahogyan mondani fogja minden utánam következő papnő is -, és minden Istennő egyetlen Istennő, s ahogyan csupán egyetlen Beavató létezik. S minden embernek megvan a maga igazsága, s benne az Isten.

Így tehát az igazság, meglehet, ott kanyarog félúton Glastonbury, a papok szigete és az Avalonba vezető út közt, amely mindörökre beleveszett immár a Nyári-tenger ködébe.

Nékem azonban ez az igazságom, mert Morgaine beszéli néktek mindezt, Morgaine, akit később Morgian le Fay, a tündér-varázslónő néven emlegettek.